HVG, 2016. március 12.
A legutóbbi népszavazási botránynak nagy a sajtóvisszhangja, mindenki találgatja, ki szervezte meg már sokadszorra, hogy az MSZP ne tudja hivatalosan benyújtani a vasárnapi zárva tartással kapcsolatos népszavazási kezdeményezését. De miért kell ebben az ügyben egyáltalán népszavazás? Mi lenne, ha ezt a kérdést az érintettek döntenék el? Mi lenne, ha egy élelmiszer-áruház vezetősége minden dolgozóját megkérdezné, tudna-e, akarna-e vasárnap dolgozni? (Akiknek gyerekük van, azok esetleg ebből a körből kiesnének, mert végső soron a gyerek érdeke, hogy a mama legalább egy napot vele töltsön.) Aztán ha összegyűlik elég jelentkező, akkor az áruház vásárlóit kérdeznék meg: akarják-e, hogy vasárnap is lehessen vásárolni? Ha összegyűlik elég támogatás, akkor kinyit az üzlet, ha nem gyűlik össze, bezár. Ez ilyen egyszerű. Nem kell ide Nemzeti Választási Bizottság meg blokkolóóra. Képzeljük el, hogy ez valahol megtörténik (egy kisvárosban vagy egy fővárosi kerületben). Az eladók készek vasárnap eladni, a vásárlók pedig készek vasárnap vásárolni. Hogy tudná megvédeni a kormány azt az álláspontot, hogy „a törvény az törvény”? Kinek az érdekében kellene ezt a törvényt azon a konkrét településen betartatni? Érdemes lenne kipróbálni. Én vásárlónak máris jelentkezem.
MÁNDY GÁBOR
(BUDAPEST)
