HVG, 2016. március 26
Néhány vitatható megállapítása ellenére is örvendetes fejlemény az a HVG-írás, amelynek utolsó mondata éppen tőlem idéz: egyfelől azt, hogy a véleményét vállaló kislány szerintem (is) remek lehetőséget kínált föl az alkalommal nem élő (vagyis visszaélő) tanárnak, másfelől azt, hogy veszedelmes és igazságtalan néhány ilyen eset alapján általánosítani. Ilyenfajta pedagógiai lehetőségek és ezeknek – Zsolnai József kifejezésével – a pedagógiai patológia körébe tartozó elmulasztása majdnem minden tantárgyban rendre előfordul. Az ilyen „alternatív vélemények” termékeny és izgalmas beszélgetések, viták kiindulópontjai lehetnének. Ha ilyesmi éppen erkölcstanórán fordul elő, természetesen kétszeres erővel borzolhatja a demokratikus kedélyeket. Leginkább azokat irritálhatja, akik a kötelező választható hittan párjaként Hoffmann Rózsa-szellemiségű keresztény-nemzeti erkölcstannak képzelik el azt a komplex tantárgyat, amelyet – tanárokat, szülőket, diákokat és a médiumok munkatársait tudatosan félrevezetve – az oktatási kormányzat erkölcstannak keresztelve helyezett a hit- és erkölcstan mellé. Mi 1996-ban olyan komplex tárgyat vezettünk be (embertan, ember- és erkölcstan, ember és társadalomismeret, etika, valamint egyéb neveken), amelynek tartalma antropológia, lélektan, társadalomismeret, etika és vallásismeret, ötvözve még egy kis filozófiával, ökológiával, politológiával, s fő módszere a vélemény- és eszmecsere, a szerepjáték és a kutatás. Ez az a bizonyos „magyar iskola”, amely egyedülálló a világon, amelyről a mostani HVG-cikk is szép szavakkal szól. Ez a tantárgy nem átideologizált kurzustárgy, hanem éppen ellenkezőleg, sikeres szakmai ellenállás vívmánya. Hiába írtuk le, mondtuk el több tucatszor, mégsem ment át a köztudatba, hogy szűkebb szakmánknak, élén az Emberismeret- és Etikatanárok Egyesületével, sikerült kisebb ütközetet nyernie: megmenteni ennek a tárgynak a komplex tartalmát. Olyannyira sikeresek voltunk, hogy a Nemzeti alaptantervben (a NAT-ban) Lányi András és jómagam szövegei szerepelnek az Erkölcstan és Etika fejezetekben. És ennek alapján dolgozták ki a kerettanterveket. Ebbe a munkálatba már nem vontak be minket, de velem lektoráltatták. Voltak ugyan szakmai fenntartásaim (nem vették őket figyelembe), de egészében mégis megmaradt hungarikum tantárgyunk eredeti tartalma és szelleme. Rendkívüli mértékben súlyosbítja a helyzetet, hogy az évfolyamonként öt-hat (és köztük három kifejezetten remek) tankönyv helyére az általános iskolában a leggyengébb kincstáriak kerültek. (A miénk is a kukában landolt.) Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy „törvényi szinten sem tisztázódott, valójában mi is a célja, funkciója a kötelező hittan helyett válaszható tantárgynak”, ugyanis mindez benne van a NAT-ban és a kerettantervben, méghozzá a legkényesebb demokraták ízlésének, habitusának megfelelően. Az sem igaz, hogy „az oktatás módszertana is bizonytalan”, mert műhelyünk széles választékú módszertani arzenált bocsátott a tanárok rendelkezésére. Hát akkor minden rendben lenne? Hogy mennyire nem, ezt az általam reflektált írás is jól érzékeltette. A hittan-erkölcstan bevezetésekor – NER ide, NER oda – nem volt érdemi szakmai egyeztetés. Még az egyházakkal és a hívőkkel sem egyeztettek. Kutatásom szerint a prominens klerikus és laikus keresztények 75 százaléka (köztük tucatnyi püspök és ugyanennyi jobboldali politikus) ellenezte a kötelezően válaszható hittan-erkölcstan formációt. Történelmi egyházaink vezetői jelezték, hogy őket nem kérdezték meg, és ők nem kérték a kötelezően választható iskolai hittant. Más kérdés, hogy mégiscsak elfogadták.
KAMARÁS ISTVÁN
(BUDAPEST)
