A piros lámpánál nem tudod megtervezni az életed
Mint Stan és Pan vagy Bud Spencer és Terence Hill – a minden szavát gondosan mérlegelő ifjonc és a sziporkázóan széteső „szakma öregje” úgy egészítik ki és inspirálják egymást. Gódor Zola végzettsége szerint közgazdász, saját definíciója szerint matek coach, az ország egyik leginnovatívabb oktatási programjának, a Rapid Mateknak arca és kidolgozója és Iglódi Csaba eredetileg újságíró (esetleg politológus vagy üzleti hírszerző), aki sakkvilágbajnok ugyan nem lett, de a reputációmenedzsmenttől kezdve a közösségépítésig mindennel foglalkozik – jelenleg leginkább személyes vezetői tanácsadással, de újabban Libri irodalmi díjas író is. Kettejüket a Bridge Budapest Árnyékprogramja kötötte össze azzal a céllal, hogy hidat képezzenek a generációk és eltérő üzleti modellek között. A program során látszólag két távoli terület vezetői kapcsolódnak és inspirálódnak egymás vezetői tudásából, dilemmáiból és tapasztalataiból.
Mi az a tulajdonság, amiről nem is gondoltátok volna, de a Bridge Árnyékprogram során kiderült, hogy közös bennetek?
Zola: A stílusunk. Csaba is extravagánsan öltözködik.
Rajta nem látok egy Π betűt sem, mint a te TikTok-videókon viselt pólóidon…
Csaba: Szerintem Zola a rövidnadrágjaimra gondol. Kár, hogy ma nem abban jöttem.
És még?
Zola: Szerintem Csabáról könnyebb elképzelni, hogy empatikus és odafigyel a beszélgetőpartnerére. Rólam kevésbé. Mert a matematikához a közvélekedés szerint ez nem kell.
Azt gondolnám, hogy ahhoz, hogy valaki jól tudjon tanítani azért ez nem hátrány…
Zola: Én a matekos arc vagyok, nem annyira tanító néninek nézek ki, meg matekkal foglalkozom, a legtöbb embernek nem az jut rólam az eszébe, hogy vannak érzelmeim.
És szerinted Csaba, mi a közös bennetek?
Csaba: Nagyon furcsát fogok mondani: a felkészülés. Van egy nagyon plasztikus bizonyítékom erre. Két hónapja költöztem ebbe az irodába, egy olyan helyre, ahol nem nagyon vannak utcanévtáblák. Zola volt az egyetlen, aki már az első alkalommal idetalált és nem kellett elémennem a parkolóba vagy terelgetnem. Nyilván én is azokból, akikkel dolgozom, felkészülök, tehát a házi feladatot azért mindketten tisztességgel elvégezzük. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy az első alkalom után mindig közösen döntünk arról, hogy van-e folytatás. Vagy bejön az a hangulat, az a környezet, ami elhangzott vagy nem. És ez fordítva is igaz. Vagy el tudom képzelni, hogy tudok értéket adni a másiknak vagy nem. Ha nem tudom elképzelni, akkor rövid az élet ahhoz, hogy feleslegesen öljem az ő idejét. És nyilván a sajátomat is. De rólam – lehet, hogy azért, mert viszonylag sok mezben látnak – nem mindig gondolják azt, hogy tudok mély is lenni.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit ebben a pár hónapban a másiktól tanultatok? Csaba neked mi a legtöbb, amit ez az együttműködés adott?
Csaba: Az, hogy itt ülünk. Hogy megismerhettem Zolát. Én minden ilyen beszélgetésből tanulok, minden ilyen beszélgetés késlelteti az én öregedésemet. Iszonyú jó dolog fiatalokkal beszélgetni és azt mondani nekik, hogy vegyétek már észre, hogy rengeteg időtök van. Csak jól kellene felhasználni. Nekem is van még rengeteg, csak nekem senki nem mondta akkor, amikor a húszas-harmincas éveimben voltam, hogy figyelj már, gyere, segítek. Ha valakinek van egy álma, akkor megpróbálom hozzásegíteni. Meg kell próbálni. És el kell bukni. Tényleg. Nem vagyunk büszkék arra, amit nem tudtunk megcsinálni, de abból sokkal több van. Szóval én nagyon drukkolok. Szívesen tapsolnék Zolának valami nagy díjátadón.
Zola, és te változtál ennek az együttműködésnek a hatására?
Zola: Tudatosabb vagyok, az biztos. Sok döntési pont van most az életemben, ezeket is átnéztük Csabával. Sok mindent változtatnom kell az életvitelemben és ő javasolta, hogy legyen valaki, aki szól, ha kell. Ha éppen olyat csinálnék, ami a céljaim szempontjából nem feltétlenül előrevivő, akkor szeretném, hogy legyen valaki, aki szól. Hogy ne minden csak a saját felelősségem legyen. Levesz egy kis terhet rólam, hogy ne mindig minden csak az én döntésemen múljon. És most már Csaba az egyik ilyen valaki.
Csaba: Kell, hogy legyen három vagy öt ember, akit időről időre meg tudsz kérni arra, hogy megnézze, hogy elszálltál-e magadtól vagy túlságosan szerény vagy, hogy nézd meg mit tettél le az asztalra, miért nem beszélsz róla. Önmagadban nagyon nehéz jó, pontos képet kapni magadról. Úgyis benned alakul ki, de kell egy külső nézőpont, kell, hogy szembesítsenek. Aztán lehet ezekkel nem egyetérteni, de az már egy alázat, ha ezt megkérdezi az ember.
Csaba, neked hány ilyen embered van?
Csaba: Három. De ők nem tudják, hogy ők azok. De amikor mondanak valamit, akkor azon elgondolkodom. Nekem fontos minden tanácsadós-együttműködős folyamatban elérni, hogy akivel dolgozom, az merjen szóba állni magával. Nyilván egy kommunikációs kampány során, vagy valamilyen leadership helyzetben erre kevesebb a lehetőség, de…
Mit jelent az, hogy álljon szóba saját magával?
Csaba: Ez mindenkinél más. Sok-sok évvel ezelőtt volt egy cikk, azt a címet adták neki, hogy „A piros lámpánál nem tudod megtervezni az életed”. Mert egyébként mindig van valami más, amit csinálni lehet. Néha meg kell állni. Amikor tiszta pillanatomban vagyok, azért néha rájövök, hogy ezt a foglalkozást a szüleim akarták, ezt a munkahelyet a kényszer hozta – néha le kell ülni és megnézni, hogy ugyanúgy akarom-e leélni az életemet vagy van az a pillanat, amikor felállok és azt a sort, amibe mindig másokat engedtem előre, most újra gondolom és én megyek előre.
Zola, azért azt kicsit meglepő hallani, hogy te tudatosságot tanultál az Árnyékprogramban, mert kevés tudatosabb, személyre szabottabb és sikeresebb kezdeményezést tudnék mondani, mint a Rapid Matek. Az RTL üzleti showműsorában, a Cápák között-ben sorban álltak érted a befektetők, te vagy a matek rocksztárja és 284 ezer követőd van a TikTok-on. Matematikával!
Zola: Igen, de most már nem személyre szabottnak kellene lennie, hanem cégre szabottnak. Feljebb kell vinni.
Csaba: A múlt ünneplése egy idő után unalmassá válik. Főleg egy kreatív, nagyon aktív, önmagát nagyon megmutatni, sikert elérni akaró emberben hamar felébred a kérdés, hogy jó, mi a következő lépés? Nem kényszerítenék bele senkit sem abba, hogy gyorsabban kelljen hajtania ugyanazt a mókuskereket, de néha nézze meg, hogy jó mókuskereket hajt-e.
Csaba, ha lenne egy étlapod Zola tulajdonságaiból, adottságaiból, mit szeretnél a magadénak tudni? Valamit, ami benned nincs meg, de szeretnéd, hogy meglegyen?
Csaba: Nagyon tisztelem azért, hogy ilyen fiatalon színpadra mer menni. Nekem jóval többi idő kellett ahhoz, hogy nagyközönség előtt is merjek „táncolni”. És nyilván a matematika nem a hozzám legközelebb álló tudomány, a matematikai gondolkodást, az biztos, hogy irigylem tőle. De nem is az irigység a legjobb szó, inkább nagyra tartom. Bárcsak nekem több jutott volna belőle. És a határátlépésnek a vágya – országhatárok, tantárgyi határok, méretbeli határok – ez közös bennünk, de ebben ő előrébb tart. Nagyon izgalmas kirándulás volt vele beszélgetni.
Zola, meglepődtél, hogy Csaba ezeket mondta?
Zola: Ezeket én is szeretem magamban, úgyhogy ezek legitim válaszok. Örülök, hogy ez így lejön.
Csaba: Mondok még egyet ami szerintem fontos: nagyon gyorsan bizalmat tudott adni. Nyilván az én munkámban, enélkül nem lehet dolgozni. Van egy erős összehasonlítási alapom, hogy nagyjából mennyi idő alatt épül ki ez a bizalom és ő biztos, hogy az egyik szélső értékhez közelít, nagyon gyors volt.
Zola te egyébként is ilyen hamar adsz bizalmat, vagy ezt Csaba váltotta ki belőled?
Zola: Egyébként is hamar adok bizalmat, tehát nem elsősorban ő váltotta ki, de mindenképp könnyű volt neki bizalmat adni, hiszen segítőhöz úgy érdemes menni. Amúgy szerintem a tulajdonságok önmagukban nem rosszak vagy jók, vannak olyan helyzetek, amikor ugyanaz a tulajdonság lehet jó, vagy rossz. Az lenne a cél, hogy a jó tulajdonságaidat jó helyzetekben tudd kamatoztatni. Volt már, hogy hátrányom származott belőle, hogy bizalmat szavaztam valakinek. De továbbra is úgy vagyok vele, hogy nem változott meg ez a mindset, nagyobb erőfeszítés lenne azon tétovázni, hogy most megadjam-e a bizalmat, mint tovább állni, amikor csalódtam valakiben.
Mi az, amit te szeretnél a Csaba étlapjáról?
Zola: Egyértelműen a kapcsolódási képességét. Amikor te bemutatkoztál a beszélgetés előtt, egyből volt vagy ezer kérdése, én meg itt ültem és hallgattam csendben. Nekem új emberekkel mindig kell egy apropó ahhoz, hogy odamenjek és beszélgessek. Én vagyok az, aki tök szívesen üldögél meg nézelődik, de ha a startup világot nézem, ez nem annyira hasznos.
De hát te rengeteg emberhez kapcsolódsz… még az internetes kommentekre is te szoktál válaszolni.
Zola: Igen, de akkor ott megvan az alap, van valami, amivel kapcsolódom, nem csak úgy odamegyek valakihez, hogy hello, mizu?
Kell a matek apropónak, hogy odalépj az emberekhez?
Zola: Nagyjából igen. Ha van egy téma, ami miatt találkozunk, az sokkal könnyebb. Networkingelni csak úgy – az nekem nem megy. Próbálom amúgy ezt oldani, mert érzem, hogy fontos, és én is azt szoktam mondani, hogy a komfortzónán túl kezdődik a tanulás. Olyan demagóg, ha én meg nem megyek bele olyan helyzetekbe, amelyek nekem nem komfortosak. De attól még igaz, hogy ez az a tulajdonság, amit tökre szeretnék. Hogy erőlködés nélkül menjen. A másik a kreatív gondolkodás, ami biztos megint fura, mert ha az alaptevékenységemet nézem, akkor az tényleg innovatív…
Akartam mondani…
Zola:… mégis az alkotás, az nekem valami más. Én például nagyon jól rajzoltam gyerekkoromban és folyton azt hallgattam, hogy miért nem abba az irányba megyek, mi ez a matek meg közgazdaságtan. De tényleg nagyon jól rajzoltam, értsd úgy, hogy gyerekként úgy le tudtalak volna rajzolni, hogy magadra ismersz. De még erre is azt mondom, hogy ez csak a másolása valaminek. És amit most csinálok, az is inkább a dolgoknak a kreatív összepakolása, maximum az az eredeti, amilyen szintézisbe rakom őket. Nem arról van szó, hogy az én fejemből pattanna ki valamilyen soha nem látott dolog.
Mondjuk, ha a Fermat-sejtést be tudnád bizonyítani, akkor elégedett lennél? Az kellőképpen kreatív?
Zola: Nem, mondjuk egy teljesen új tantárgynak a kitalálása, az kreatív lenne.
Csaba: Mi akadályoz meg benne?
Zola: Nem szánom rá a kellő időt…
Csaba: Ami rajtad múlik az az, hogy kitaláld. Hogy ebből lesz-e bármi, az már nem. Amikor megírtam a Dreher család történetét, a Dreher-szimfóniát, azt mondtam magamnak, hogy olyan könyvet akarok, amiből érettségi tétel lesz. Momentán kevés befolyásom van arra, hogy kiből-miből lesz érettségi tétel, de attól még akarhatom.
Mi az, amin meglepődtetek az együttműködés során?
Csaba: Hogy mennyire gyorsan mennyire mély lett. Azt érzem, hogy egy csomó olyan dolog előkerült, amit mással nem, vagy csak máshogy lehet megbeszélni, aminek nem a ténye meglepő, hanem az időbelisége, a gyorsasága.
Zola: A mélysége szerintem ott mérhető Csabánál, hogy rendesen beletette magát a beszélgetésbe, mert ő meg a határokat feszegetve kérdezett és nem csak úgy elvoltunk.
Csaba: Nem alibiztünk. Ha már csináljuk, akkor csináljuk jól.
Zola, ért téged már nagy kudarc?
Zola: Lehet, hogy nekem azért nehéz nagy kudarcot azonosítanom, mert ha volt is, tanulási pontnak fogtam fel és azóta már túl is léptem rajta. Mondjuk eszembe jut, hogy annak idején a Cápák között-be a Rapid PLAY videókurzusunkkal mentem… egy ilyen matekos Netflixet kell elképzelni. És én ott azt mondtam nekik, hogy egy év alatt felhúzom 1800 fő körülire a létszámot a platformon és megcsinálom a százmilliós árbevételt. 250 fő lett végül a maximum és 150 fős átlagon ketyegett el az elmúlt évben. De ezzel egy időben megcsináltam a százmilliót a cégben, szóval valószínűleg azért nem értékelem akkora nagy kudarcnak, mert tudom jól, hogy csak az energiákat csoportosítottuk máshová, mert úgy hozta az élet. Szóval ez lehet egy kudarca a platformnak, de ezt is úgy fordítottam, hogy ez volt a pilot projekt és akkor most szeptembertől újult erővel nekilátunk. Vagy amikor Konyhafőnök casting-on voltam, ott mondjuk nem voltak elragadtatva a kajától, amit vittem, nem jutott rá sok idő az érettségi mellett, mondtam is nekik, hogy eddig én még vizsgán soha nem buktam meg, ez volt az első visszatapsolásom.
Csaba: Azt szokták mondani, hogy vagy győzöl, vagy tanulsz. Én is, amikor a saját teljesítményemről – legyen az interjú a színpadon, előadás, tréning, könyv – bárkit kérdezek, mindig azt kérem, hogy azt mondják meg, ami nem tetszett.
Zavarba szoktak ettől jönni?
Csaba: Általában nem vagyunk kritikára hangolva mert szerintem a közgondolkodásnak megfelelően gyakran mondják, hogy honnan tudhatná ezt ő, de hát ő a néző! Átjött, amit mondtam vagy nem? Olvasóként jó volt vagy nem volt jó? Tanácsadóként hasznos volt vagy nem volt hasznos? Engem mindennap megmérnek azok, akikkel dolgozom, mert senkit nem tudok rendőrrel visszahozatni, hogy akarjon velem dolgozni másodszor is. Mindig maguktól jönnek. Önmagában ez is visszajelzés, de kellene, hogy legyen a visszajelzésnek egy kultúrája, egy formája, hogy ne kelljen becsomagolni. Hogy a nagyon jó az nagyon jót jelentsen, a nagyon rossz meg nagyon rosszat. Hogy ne azt válaszolják, amikor megkérdezik, milyen volt ez az ember, hogy „hát, érdekes”. Ami aztán a borzalmastól a szuperig mindent jelenthet. Mindenből lehet tanulni. A győzelemből is, csak abból kevesebbet.
A tartalom a Bridge Budapest és a HVG BrandLab produkciójában készült. A cikk létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
