A sajtó szakadatlanul vonultatja fel előttünk különleges férfiak és nők sorát: olyan embereket, akik a világon mindenkinél gyorsabban futnak, akik tudják, hogyan kell megnevettetni bennünket, akik forradalmian újszerű vállalkozásokat indítottak, akiknek az arca tökéletesen szép. Eredményeik, személyiségük és vonzó külsejük szinte minden mást túlszárnyaló érdeklődést vált ki belőlünk. Következésképpen, szeretnénk minél többször kifaggatni őket sikerük titkairól, meghallgatni őket gyermekkorukról, megtudni, kibe szerelmesek, belesni az otthonukba.

Az elit felfogása szerint van valami lealacsonyító és gyermeteg abban az igényben, hogy hősként tiszteljünk kortárs, de minket személyesen nem ismerő embereket. Passzivitást és alárendeltséget sejtet, az alkalmatlanság beismerésének tűnik, és csak azt bizonyítja, hogy képtelenek vagyunk saját ügyeinkkel és törekvéseinkkel kellő eréllyel foglalkozni, és hogy valójában menekülünk saját életünk elől.

A celebség valódi céljának helyes értelmezése nélkül azonban nehéz végiggondolni, mit is várunk a híres emberektől. Vezet-e bárhova a csodálat és a rajongás?

A rajongás történelmi példái

A csodálatra való hajlam az emberi psziché fontos tulajdonsága; figyelmen kívül hagyása vagy megbélyegzése sem fogja eltüntetni. Ahelyett, hogy a celebek iránti vonzódásunkat elnyomni próbálnánk, értelmes és termékeny irányt kell szabnunk neki.

Aranykorában az ókori Athént egyáltalán nem zavarta a rajongás aktusa. A városállam hitt a demokratikus kormányzásban, a katonai erényekben, a gondolkodás szabadságában, a polgári dicsőségben, a művészi önkifejezésben és a sportolói erényekben. Ezen tulajdonságokba vetett hite ugyanakkor nem volt absztrakt; olyan kivételes emberekre fókuszált, akik mindezeket magukban hordozták.

A katolicizmus hasonlóképp nagyra becsült személyek sorát állította példaként hívei elé abban a reményben, hogy csodálatra és utánzásra késztetnek majd. A mintegy 10 ezer szent feddhetetlen jelleme és cselekedetei a legfontosabb keresztény erényeket hivatottak megjeleníteni: az alázatosságot, a bőkezűséget, a szűziességet, a kedvességet, a mértékletességet, a türelmet és a szorgalmat. A középkori kereszténységben az sem számított megbotránkoztatónak, ha halálukat követően e szenteket egy idő után kihantolták, és csontjaikat díszes ereklyetartókban és kápolnákban helyezték el.

A hírességekhez való viszonyulásuk hátterében mind a keresztényeknek, mind az athéniaknak az öntökéletesítés eszménye iránti elkötelezettség áll, illetve az a meggyőződés, hogy a példaképek életének beható tanulmányozása révén tudjuk leginkább elsajátítani, hogyan váljunk jobbá.

Hogyan viszonyuljunk a hírességekhez?

A katolikus egyháznak a szentek, az ókori athéniaknak a szónokok és az atléták iránti viszonyulása fontos támpontot nyújt ahhoz, milyen hozzáállást tanúsítsunk korunk híres embereihez. Legelőször is, törekednünk kell arra, hogy egy kicsit tisztábban lássuk, tulajdonképpen mit is találunk oly érdekesnek ezekben az emberekben.

A sajtóra ebben a kérdésben nem számíthatunk, hiszen a celebritásokat övező kíváncsiság mélyebben fekvő forrását nem tárja fel. Egyfajta mániákus kitartással köröz csupán a hírességek körül, újra és újra megkérdezve, hogy valamely eredmény elérése „milyen érzés” volt, esetleg lesifotósokat bújtatva a bokrok közé, hogy megörökíthessék arckifejezésüket, amint éppen kilépnek a tisztítóból.

A katolikusok példája nyomán meg kell találnunk azokat a celebritásokat, akik leginkább képesek azon erények hiteles megjelenítésére, amelyeket magunkban meg kell erősítenünk: talán a bátorságot vagy a játékosságot, a bölcsességet vagy a kreativitást, a bizalmat vagy a megbocsátást. A sajtó által bemutatott hírességek százai közül néhány igazán értékes embert kell kiválasztanunk, akiknek a világképe és eredményei arra ösztökélhetnek bennünket, hogy sikeresebb és boldogabb életet éljünk.

Ahhoz, hogy a hírességek példáját a magunk számára jobban kiaknázhassuk, újra kell alkotnunk a sajtó egyik legfontosabb, ám súlyos hibáktól hemzsegő termékét: a híres emberrel készített interjút. E műfaj manapság elsősorban személyes titkok feltárására, illetve az „új projektre” irányuló céltalan kérdésekre összpontosít, a jövőben azonban olyan eséllyé kell válnia, amely egyetlen kérdés megválaszolását teszi lehetővé: „Mit tanulhatunk ettől a híres embertől?” Nem számít, hogy a híresség más területen dolgozik, mint mi. A tanulságok átvihetők, és az erények más tevékenységi területeken is működőképesek.

Fel kell hagynunk azzal, hogy a tiszteletre méltóbb hírességeket mágikus jelenéseknek lássuk, akikhez csupán passzív hódolattal vagy tolakodó kíváncsisággal lehet közelíteni. Egyszerű emberek ők is, akik kemény munkával és átgondolt stratégiával értek el kiemelkedő eredményeket. Esettanulmányokként kell rájuk tekintenünk, amelyeket darabjaira szedve tüzetesen elemeznünk kell, nem tévesztve szem elől az alapvető kérdést: „Mit hasznosíthatok ennek az embernek a példájából?”

A rajongás elutasításával, a nagyszerű emberek teljesítményével szembeni közömbösséggel csak magunkat fosztjuk meg fontos ismeretek megszerzésétől.

A fenti cikk Alain de Botton A hírek című könyvének szerkesztett részlete. Miért hagynak hidegen a távoli országok konfliktusai? A sajtó ugyanolyan domináns helyet foglal el a modern társadalomban, mint egykoron a vallás, mégsem vagyunk tisztában életünkre gyakorolt hatásaival. Az író-filozófus Alain de Botton A hírek című könyve tökéletes használati útmutató a média által bekebelezett világunkhoz. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.