Miután Izraelben kormányzati szinten felmerült a palesztinok erőszakmentes kitelepítésének ötlete, megnéztük, mit tanít a történelem a kitelepítésekről, lakosságcserékről, megoldást biztosítanak-e ezek a kiváltó problémára és ha igen, akkor milyen áron.
72 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2016-ban egy alföldi megyeszékhelyen végre felhúzzák a városból elhurcolt zsidók emlékfalát. Ma ezen kívül egy bútoráruházba falazott régi zsinagóga, borostyánnal benőtt sírkövek, belvárosi házak a hátrahagyott nyomai az egykoron a polgári réteget jelentő zsidóságnak. A holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából a saját szülővárosomba tértem vissza, mert Békéscsaba történelmében ott sűrűsödik a huszadik századi vidéki ember minden elfojtott traumája.
Az auschwitzi múzeum történészei és lengyel iskolai tisztségviselők vizsgálják, hogyan kerülhetett hajdani deportáltak egy rövid listája egy 200 kilométerrel odébb fekvő iskola egy könyvtári könyvébe.
A német katonákat is meglepő kegyetlenséggel irányította Csatáry László a zsidók deportálását a kassai úgynevezett „első” zónából, amely a magyarországi holokauszt nyitányának tekinthető. A tanúvallomások szerint a rendőrparancsnok korbáccsal verte a foglyokat, a nőket megalázó motozásoknak vetette alá és lövetett a menekülőkre. Kassán járva a gettó és a szinte teljesen elpusztult zsidó közösség nyomait kerestük.
Máig kísért a rejtély: miképpen tudták 1944. május 15-től július elejéig, néhány hét leforgása alatt összeszedni, gettókba gyűjteni, bevagonírozni és a haláltáborokba szállítani a vidéken élő, félmilliós lélekszámú magyar zsidóságot? Kit terhel a fő felelősség? A német megszállókat? A Sztójay-kormányt és -adminisztrációt, amiért még a németeknél is lelkesebben küldték a halálba honfitársaikat? Karsai László és Ungváry Krisztián eltérően látják az akkori eseményeket.
