A magyar történeti tapasztalat egyetlen hagyományt ismer: a dominanciát. Nem csoda, hogy az 1990 utáni sokpárti kísérletet szinte azonnal elutasította a magyar társadalom – hiába akart az elit kompromisszumos, erős versenyen alapuló politikai rendszert. Az egyetlen domináns párt iránti igény tehát nem a NER-rel kezdődött újra, hanem jóval hamarabb. Mi kellene ahhoz, hogy mégis megvalósuljon a sokpártrendszer Magyarországon?
Bödőcs Tibor a Ponyvaregény gengszterének bőrébe bújt, és munkába menet arról áradozott a spanjának, milyen menő az a demokrácia, amit ő ismer. Aki nem látta a Ponyvaregényt, lehet, nem fog érteni minden poént a humorista egyébként áthallásos videójából, amiből kiderül például az, hogy egy demokráciában nem lehet csak úgy a választáson indulni Négyfejű Szopó Pingvinek Szövetsége néven, egy normális országban az újságírók nem a politikusok ánuszában laknak, és az ellenzék sem azért politizál, mert drága a fanszőr-stylist.
Mementó-sorozatunkban, amelyben sorsfordító évekre és azokhoz kapcsolódó kerek évfordulókra emlékszünk, ezúttal a rendszerváltás egy húsz évvel ezelőtti napját idézzük fel. 1990. február 7-én a szovjet kommunisták feladták az egypártrendszert, a nyugatnémet kormány a német egységről és az NDK-val tervezett valutaunióról tanácskozott. Magyarországon második helyre jött fel az SZDSZ a közvélemény-kutatásokban, Antall József Washingtonban tárgyalt, a BKV-t pedig átvilágították, mennyire működik gazdaságosan, és megvizsgálták, szüksége van-e a cégnek állami póttámogatásra.
A 678 ezer lakosú délnyugat-balkáni ország 498 ezer szavazásra jogosult állampolgára választhatja meg az új, 81 tagú parlamentet, s az előrejelzések azt mutatják, hogy a voksolás győztese ezúttal is a Szocialisták Demokratikus Pártja.
