Aki egy esetleges Fidesz-bukás után többpártrendszert vár, nagyot téved

A magyar politika négy kihívásának értelmezése címmel ad közre vitairatot és szervez konferenciát a Méltányosság Politikaelemző Központ. Az első rész a Nyugathoz, a második rész a liberális demokráciához fűződő viszonyt elemzi, a harmadik rész a sokpárti demokrácia esélyeit vizsgálja.

A rendszerváltás kudarcának okait taglaló sorozatunkban már kibontottuk, hogy a nemzetközi környezet és a külpolitikai irányultság; valamint a demokráciafelfogások változása miként járult hozzá ahhoz, hogy az 1990 utáni három évtized nem pont úgy alakult, ahogy azt a rendszerváltó elit elképzelte. A kudarcot még talán ennél a két szempontnál is jobban illusztrálja a pártrendszer alakulása:

a legnagyobb politikai változás az volt 1990-ben, hogy sok párt versengése váltotta fel az egypárti vezetést. Ehhez képest 2010 óta megszakítás nélkül ugyanaz az erő vezeti az országot, méghozzá megkérdőjelezhetetlen fölénnyel.

Ezt látva gyorsan elkönyvelhetnénk, hogy a kudarc teljes volt: a rendszerváltó cél a sokpártrendszer volt, de húsz év elteltével tulajdonképpen visszatértünk a rendszerváltás előtti egypártrendszerhez. Ezt pedig sokan szeretik is úgy értelmezni, hogy a Fidesz nemes egyszerűséggel lerombolta a rendszerváltás vívmányait, a sokpárti versengést intézményes, kommunikációs, jogi és egyéb eszközökkel versengés nélküli autoriter, diktatórikus rendszerré alakította. Ez a magyarázat egyes szereplők, különösen Orbán Viktor jelentőségét emeli ki, és figyelmen kívül hagyja azt a társadalmi, történelmi és nemzetközi kontextust, amiben a rendszerváltás végbement. Ez a kontextus pedig, Orbán Viktor ide vagy oda, a kezdettől fogva megnehezítette annak a sokpártrendszernek a kialakítását, ami a rendszerváltó elit ideálja volt. A sokpártrendszer meghonosításának projektje túlságosan optimista volt, mert túl sok tényezőt hagyott figyelmen kívül a rendszerváltó elit.

Az erős állítást számos tény alátámasztja. Érdemes figyelembe venni a nemzetközi kontextust. A rendszerváltás idején az ellenzék nyugatos mintákat kívánt követni, voltaképpen a nyugat-európai modellt akarták Magyarországon alkalmazni. Az új politikai intézményrendszer kialakításakor különösen erős volt a nemzetközi hatás, a legvonzóbb a német sokpártrendszer volt, Magyarországon is ennek kereteit próbálták megteremteni. Első ránézésre tehát mondhatnánk, hogy a nemzetközi kontextus nemhogy kedvező volt a hazai sokpártrendszer számára, hanem kifejezetten ezt a kontextust másolva épült ki, és ehhez adott volt a korabeli európai környezet.

Rendszerváltás-kiállítás a Szigeten a 2019-es évfordulón

Túry Gergely

Sokpártiság mint nyugati látszat

Közelebbről megnézve viszont egyértelmű, hogy ez az általánosítás nem tartható. A rendszerváltó elit szeme előtt lebegő sokpártrendszer-ideál inkább ábránd volt, mintsem valós és követhető minta. Igaz, hogy a ’60-as és ’70-es évek nyugatnémet politikáját valóban több (jellemzően 3-5) párt oly versengése jellemezte, ahol egyik szervezet sem nőtt a többi fölé, mindegyik partnerként kezelte a másikat, a döntéseket pedig többszereplős kompromisszumok révén hozták meg. A német minta tehát jogosan szolgálhatott útmutatásként a magyar rendszer kialakítása során, de azt már a legtöbben elfelejtik, hogy ez szinte egyedi példa volt még a hidegháború időszakának Nyugat-Európájában is.

Nagy-Britanniában a kormányzás két nagy párt váltógazdálkodására és mély ellenségeskedésére alapult. Semmiképp sem többpárti kompromisszumok, hanem egy erősen polarizált szekértábor-logika jellemezte. Franciaországban kiemelkedő személyiségek (pl. Charles de Gaulle, Francois Mitterand) dominálták a politikát, a pártok a személyiségek köré szerveződtek, a kompromisszumokat pedig ezek a nagyformátumú vezetők teremtették meg. Említhetjük a skandináv országokat is, ezekben hiába működött számos parlamenti párt, a politikai szervezetek a brit mintához hasonlóan blokkokba rendeződtek. Blokkokon átívelő kooperációról ritkán beszélhettünk, kompromisszumok inkább csak a tömörüléseken belül születtek, így alakult ki egy kvázi-kétpártrendszer. Olaszországban szintén sok párt versengett egymással, de közülük kiemelkedett egy (a Kereszténydemokrata Párt), ami domináns pártként minden választást megnyert, és szinte minden kormányt irányított.

Helmut Schmidt német kancellár és Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1979-ben Londonban

AFP / DPA

Tulajdonképpen csak a német és az osztrák minta felel meg a rendszerváltó ideálnak, Európában egyébként nagyon ritka és nagyon nehezen utánozható az egymással együttműködni képes, az ideológiai skála széles palettáját lefedő pártok kompromisszumkész, koalíciós kormányzására alkalmas rendszere. De a helyzet még ennél is rosszabb volt a magyar sokpártrendszer szempontjából: a német és osztrák minta, illetve a többi nyugati demokratikus rendszeréppen akkor változott meg drasztikusan, amikor a magyarok le akarták azt másolni. Új típusú pártok jöttek létre (pl. megjelentek a zöldpártok), és a régi rendszer kiemelkedő pártjai ezekkel nem szerettek volna együttműködni; szerették volna megőrizni a hatalmukat. Így váltak a nyugat-európai pártok – Richard Katz és Peter Mair elnevezése alapján – kartellpártokká.

Kartellpártok látszólagos küzdelme

A kartellpártrendszer azt jelentette, hogy a vezető pártok (jellemzően egy szociáldemokrata és egy mérsékelt konzervatív párt) összejátszanak, így az új, számukra kihívást jelentő erők ne kerüljenek a kormányzás közelébe, és egymás között osztozhassanak a hatalmon. A politikai verseny színházzá vált, a nagy pártok közötti különbség minimálissá szűkült, csak azért nem olvadtak eggyé, hogy egymás leváltásával el tudják játszani a demokráciát a választók előtt.

A kartellpártiság volt tehát a rendszerváltás valódi nemzetközi kontextusa, és ennek fényében már nem is meglepő, hogy a ’90-es, majd a 2000-es években ennek mintájára

rossz nyelvek szerint létrejött a „70-30” rendszer, miszerint a két nagy magyar párt ilyen arányban osztotta el egymás között a közpénzeket; kettejük versengése pedig csak ennek az elosztásnak a legitimációjára szolgált,

nem pedig valós, sokpárti politikai küzdelmet jelentett. A kartellpárti értelmezés szerint tulajdonképpen az MSZP és a Fidesz érdeke is az volt az ezredfordulót követően,hogy a kisebb, rivális pártokat maguk alá gyűrjék, és megkérdőjelezhetetlen legyen, hogy a két párt valamelyike kormányoz. Egypártrendszert a demokratikus keretek és látszat fenntartása miatt egyikük sem szándékozott kialakítani, de azt biztosítani akarták, hogy rajtuk kívül senki se férjen közel a kormányzáshoz. Érdekeik ebből a szempontból egybevágtak, és ezért a kettejük közötti versengés csupán látszat volt a közönségnek, hogy megmutassák, Magyarországon éles demokratikus küzdelem van, de a színfalak mögött hallgatólagos megállapodásokat kötöttek egymással, hogy fenn tudják tartani ezt a struktúrát.

Nyitóképünkön az Ellenzéki Kerekasztal tárgyal az MSZMP küldöttségével (Antall József, Szabad György és Orbán Viktor) – Fotó: Bánkuti András