Kocsis Andrea
Kocsis Andrea
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

1941-ben a vilniusi gettóban 80 ezer embert gyűjtöttek össze, akik közül csak pár ezren maradtak életben a háború végére. Létrejött azonban egy színház, amely minden este tele volt nézőkkel. Joshua Sobol erről a színházról írta a Ghettót, amit május 27-28-án mutat be a Vígszínház közönségének a tel-avivi Cameri Színház. Mit kell tanulnunk a történelemből? Miért vagyunk mindannyian rasszisták? Omri Niztannal beszélgettünk, akit Márton László, a Vígszínház főrendezője „az évtizedek óta legjelentősebb izraeli rendezőnek” nevezett.

hvg.hu: Szemben a többi, a zsidóság történetét feldolgozó művel miért erre a darabra esett a választása a Holokauszt Emlékévre?

Omri Nitzan: Úgy vélem ez egy különleges darab az adott időszakról, abban az értelemben, hogy ironikus, modern szemlélete van. Ez nem csak sírás, és nem kizárólag a holokausztról szól. Az élet iránt érzett szenvedélyről szól inkább, semmint a halál szomorúságáról. Ez egy fontos aspektus. Mert láthatunk fájdalmas darabokat a holokauszt fájdalmas tapasztalatáról, de ezek nem késztetnek minket gondolkozásra, és arra hogy a morális tanulságot levonjuk. Ez a darab viszont ezt a tapasztalatot ajánlja föl.

hvg.hu: Tehát úgy véli, hogy zsidó emberek életére és nem halálára kell első sorban emlékeznünk?

O. N.: Az életszeretetre, de nem csak a zsidó emberek, hanem mindenki életszeretetére. Igaz, ez az emlékezet darabja is, mert tényeken alapult: a túlélők emlékezetén, tanúvallomásokon, naplókon. Ez nem fikció, szóval megvan benne a tények ereje. Ami történt, az így történt. Másrészről viszont nem csak a zsidóság tapasztalatáról szól, hanem minden társadalomról, akik a szabadságuk elvesztésének különböző fokozatain állnak vagy diktatúra és elnyomás alatt élnek. Tehát a zsidóság tapasztalata olyan, mint egy allegória. Mint egy La Fontaine-fabula végén az utolsó mondat: ez a tanulság.

Omri Nitzan
©
 
hvg.hu: Nem szentségtörés ironikusan hozzáállni egy ilyen kérdéshez, ahogyan a darab is teszi?

O. N.: Úgy vélem, néha kevésbé szentimentálisnak és sokkal racionálisabbnak kell lennünk. Máskülönben, ha érzelgősek vagyunk, az persze nagyon jó, de időnként hülyévé válunk tőle. Nem csak a szerelemben, habár az a leghíresebb érzés ebből a szempontból. De hogy fel tudjuk mérni a következményeket, józan és tiszta elme szükséges. Bárhol is élsz, legyen az Izrael, Vilnius, Magyarország vagy akár Kelet-Ukrajna. Meg kell tartanod a képességet a racionalitásra, hogy se az autoriter hatalom, se a tömegek ne tudjanak maguk után hurcolni.

hvg.hu: Ennek azonban az ellenkezőjét tapasztaljuk az Európa-szerte erősödő szélső jobboldallal. Nem tanultunk volna a történelmi tapasztalatból?

O. N.: Tudatosnak kell lennünk, hogy mélyen tükörbe nézzünk, és utána döntsünk. A történelmet ismerni lényegtelen, ha nem értjük meg a leckét.

hvg.hu: Nem mindenki rasszista, aki szélsőséges pártokra szavaz, hanem vannak köztük nagy számban egyszerűen csalódott emberek. Mit lehet nekik mondani, egy ilyen darab mit tud mondani számukra?

O. N.: Én nem akarok ítélkezni. Csak emlékeztetni arra, hogy emberi lények vagyunk, és tolerálnunk kell egymást, ez része az alapvető emberi értékeknek. Mi a rasszizmus? Egy út az önromboláshoz. Hiába hiszed, hogy megmented magad, felfedezed magad világosan rasszistaként körülhatárolva, igazából lerombol. A történelem minden rasszistájával ez történt. Az a típusú rasszizmus, ami öndefiníciót próbál teremteni egy személynek, egy nemzet vagy közösség tagjának a másik elembertelenítésével és ellehetetlenítésével, az csak pusztulásban végződhet. Ez a kísérlet sikertelenségre van ítélve. De valójában mind rasszisták vagyunk.

hvg.hu: Hogy érti ezt?

O. N.: Ilyen a természet. Például a férfiak rasszisták a nőkkel szemben. És mind lehetünk gyilkosok is, de meg kell tartanunk az emberségünket, mert feladatunk van.

hvg.hu: Szóval úgy gondolja, eleve ilyen ambivalens lény minden ember?

O. N.: Ami civilizálttá tesz bennünket, azok a bennünk lévő határok. Egyaránt megvannak a szenvedélyeink és a határaink. Ez az alap.

©
 
hvg.hu: Mekkora felelősség rendezőként hozzányúlni egy ilyen komoly kérdéshez? Milyen rendezői kihívások voltak a darab színpadra állításában?

O. N.: Azért volt kihívás, mert élnek közöttünk túlélők, tehát nem nagyon csalhatsz. Kell, hogy legyen hited, de néha tiszteletlennek is kell lenned egy sajátos módon. Mivel az igazság sem mindig tisztelettudó. És végeredményben be kell mutatnod a vitát is. A darab nem mindenütt konszenzusos. Fontos vita van róla, hogy lehet-e együttműködni a nácikkal életek feláldozásának árán még több ember megmentéséért. Hasonló játszódik le a darabban, mint a magyar Kasztner Rudolf esetében, akit azért lőttek le a háború után, mert Eichmannal tárgyalt a deportálásokról. Mindez a vita a színpadon van. A dilemmák ugyanazok maradtak.

hvg.hu: A művészet központi kérdése a darabnak és a darab szerint az életnek. A színpadon megjelenő zene hogyan segíti a dramaturgiát, nem teszi túl könnyűvé?

O. N.: A megjelenő zene autentikus zene, a vilniusi gettóban szerezték 1941 és 1942 között. A szövege is ott keletkezett. Van például egy híres dal, amit magyar gyerekek fognak énekelni. Persze magyarul, hisz nem akarjuk antiszemitává tenni a gyerekeket azzal, hogy héberül tanultatjuk meg velük a szöveget. Nem büntetni akarjuk őket.

hvg.hu: A héber nyelvű előadás bír szimbolikus jelentéssel?

O. N.: Habár a társulat minden tagja beszél angolul, a produkció nyelve héber. Természetesen az előadás során kivetítőkön követhető magyarul is a darab. De professzionális színészként az a művészeted, ha a saját nyelveden játszhatsz. A nyelv nem csak jelentést adó szótagok sorozata, hanem a kifejezésed alapja. Persze, lehet szimbolikus jelentést tulajdonítani a héber nyelvnek ebben a szituációban, de részünkről ez a természetes. Igaz, mi néha játszunk arabul is, amikor arab színészekkel lépünk koprodukcióba, ilyenkor két nyelvet használunk előadás közben. Ezek általában kicsi, de provokatív előadások. Nemrég a Stuttgart Színházzal dolgoztunk együtt, akkor németül és héberül játszottunk, mert annak is különleges célja volt.

Omri Nitzan
©
hvg.hu: Több tapasztalatunk van már arról, hogyan segítheti a színház, a pszichodráma a gyógyulást. Milyen szerepe lehet a kollektív trauma-feldolgozásban?

O. N.: A színháznak nagyon emberi küldetése van, emlékeztet arra, hogy emberek vagyunk. Gyakran csak egyik kötelességünkből a másik kötelességünkbe rohanunk. A naplónk tele van időpontokkal és elintéznivalókkal, a végén meg aludni megyünk. Viszont amikor eljössz a színházba, hirtelen itt belül néhány könnycsepp legördül. Vagy kacagni kezdesz. De magadon belül. A színház valójában egy hely, ahol önmagaddal találkozhatsz. Ahol érzed, hogy ember vagy: szeretsz, érzelmeid vannak, érzékeny vagy. Szép és vonzó dolgokat látunk. A színház olyan találkozóhely, mint a repülőtér. Ahol találkozunk egymással, magunkkal, és a társadalom viszontlátja önmagát. Ez szerintem megtartja a fontosságát, mert a színház él. Emberek milliói, akik már halottak, a föld alatt nyugszanak – de a színház eleven, élő hús.

hvg.hu: Az élet és a művészet hogyan fonódik össze a darabban?

O. N.: A színészek a vilniusi színházban a nácik által kiállított munkaengedélyt kaptak. De ez egyben életengedély is volt. Hét kilométerre a gettótól pedig nagy gödrök voltak, ahol naponta emberek ezrei tűntek el. Ez a legszélsőségesebb példa: a művészetünk engedély az életünkre. Másrészt viszont mi a színház? Amikor reggel találkozunk a próbán, az először csak a magány gyógyítása. Mert mihez tud egy színész vagy egy rendező kezdeni egyedül? Legfeljebb, ha a tükör előtt állva monológot mond, de ez nevetséges. Amikor a próba során összegyűlünk, feltárjuk az emberi viselkedést – pszichodrámáról beszélt ez előbb –, ez történik. Mit mikor miért érzek? Miért tesz valami boldoggá? Miről álmodozom? Mi történik, ha megkapom? Mit jelent ez nekem? Este pedig bemutatjuk a közönségnek, megmentjük őket attól, hogy egyedül legyenek. Még a családodban is lehetsz magányos. De ha százan egyszerre idejöttök, egy másik emberi tapasztalatot láttok. Ekkor gyakorlatilag a saját emberséged felébreszti az érzékeid. És nem utolsósorban a színház nyomot hagy: generációról generációra örökíti mindezt.

hvg.hu: A mozi nem képes ezt megadni? Például a Ghetto filmfeldolgozása nem bírhat ugyanilyen hatással?

O. N.: A színház egy dolgot tanult a mozitól, a nem-játszást. Ami nem minden esetben rossz. Viszont a színház egy veszélyes hely, akár a cirkusz. Vajon leesik-e a kötélről vagy nem esik? A kötél annak a metaforája, ami itt a színpadon történik. Minden pillanata csak egyszer történhet meg az életben, holnap már máshogy lesz. A színház nagyon közel van hozzád. Ha Hamlet a szemedbe nézve kérdezi, hogy „Lenni vagy nem lenni?”, akkor a véred lüktet, a torkodban dobog a szíved. A mozi kihívja ugyan a színházat, de egy eltérő tapasztalatot nyújt, nem hasonlíthatjuk össze a kettőt. Ha engem kérdez, a Ghetto bármilyen jó színpadra állítása jobb lesz, mint ha vásznon néznénk.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Úgy néz ki és ízre is olyan, mint a marhahúspogácsa – ígérik növényi kreálmányukról az ausztrál tudósok

Úgy néz ki és ízre is olyan, mint a marhahúspogácsa – ígérik növényi kreálmányukról az ausztrál tudósok

Tönkreverte az ellenzék a Fideszt Pécsen

Tönkreverte az ellenzék a Fideszt Pécsen

Hódmezővásárhelyen extrémsokan szavaztak, Budapest a negyedik legaktívabb nagyváros

Hódmezővásárhelyen extrémsokan szavaztak, Budapest a negyedik legaktívabb nagyváros

Kacsóh Gábor: a NER elit titokzatos luxemburgi kapcsolata

Kacsóh Gábor: a NER elit titokzatos luxemburgi kapcsolata

Márki-Zay: A hódmezővásárhelyieknek elegük lett a korrupcióból és a megfélemlítésből

Márki-Zay: A hódmezővásárhelyieknek elegük lett a korrupcióból és a megfélemlítésből

35 halálos áldozata van a tájfunnak Japánban

35 halálos áldozata van a tájfunnak Japánban