Rókadobás, polipszkander és egyebek - (szerencsére) elfeledett sportok

Rókadobálás – kendős kézzel

A rókák belehaltak, de az úri közönség jól szórakozott. A különös sport a XVI. és a XVIII. században Európa udvaraiban ünnepi eseménynek számított. Párok – többnyire házasok vagy jegyesek – markolták meg egy körülbelül 30 centiméter széles, 6–8 méter hosszú kendő két végét, és várták a ketrecből kiengedett rókákat. Amint az állat rálépett a kendőre, úgy kellett megrántani a szövetet, hogy az áldozat minél magasabbra repüljön. A mozdulatot addig kellett ismételgetni, amíg a rókák elkábultak vagy a csontjukat törve képtelenek voltak talpra állni. Ekkor az ügyeletes vadász kegyelemből lebunkózta őket. A közönség még jobban mulatott, ha róka helyett egyszer-egyszer kisebb vaddisznó tévedt oda, és különösen nagy volt a vidámság, amikor az állatok belegabalyodtak a hölgyek szoknyájába. Hogy ez sportnak számít-e? Edward Brooke-Hitching brit újságíró könyvében, amely az elfeledett sportokról szól, éppen a rókadobálás a kötet címadója, sőt ötletadója. Egyébként is, a szerző felidézi: a sport szó a régi francia desporter-ból ered, ami szórakozásra, időtöltésre utal.

hvg

Polipbirkózás – szkander a köbön

A rókákhoz képest több esélyük volt a polipoknak, amelyeknek könnyűbúvárokkal kellett megmérkőzniük. A polipbirkózás az 1960-as években volt népszerű az USA nyugati partján. Úgynevezett világbajnokságokat rendeztek, népes helyi és televíziós nézősereg előtt. A sportteljesítmény (mármint az embereké) főképp két dologban nyilvánult meg: egyrészt a vízben légzőkészülék nélkül kellett küzdeniük, másrészt két karjukkal hátrányban voltak a nyolckarú állatokkal szemben. A partra vonszolt polipok egy részét feltálalták, a többi vagy állatkertbe került, vagy visszadobták a tengerbe. A sport állítólag onnan ered, hogy az 1940-es években emberi csalival halászták ki a polipokat: a vállalkozó szaktársat akkor húzták ki a vízből, amikor a polip elég erősen átkarolta.

hvg

Ballonugrás – légi veszély

Az egyszemélyes léggömbök az 1920-as években annyira elterjedtek, hogy a korabeli sajtó új, az akadályfutáshoz hasonló sportágat vizionált. Az ejtőernyőéhez hasonló hevederekkel bekötött emberek súlya és a ballonok felhajtóereje úgy volt egyensúlyban, hogy kellő elrugaszkodással nagyot lehetett ugrani, akár 90 méteres távolságba és 12 méter magasra. Az irányítással azonban mindvégig bajok voltak. A próbálkozások végül tragédiába torkolltak: 1927-ben Angliában egy egyébként tapasztalt ejtőernyős ballonugrás közben villanyvezetéknek ütközött, és az áramütés végzett vele.

hvg

Gépi bikaviadal és póló – autorreádor

A múlt század elején a motorizáció újfajta autós sportokat ihletett. Egy francia üzletember ló helyett páncélozott Peugeot-val küldte a torreádort a bayonne-i arénába. A bikának több esze volt, nyomban menekülőre fogta, és így tett további hat társa is. A sport nem terjedt el. Valamivel hosszabb életű volt az autós póló, amelynek során a mitfahrer merészen kihajolt a nyitott kocsiból, és úgy igyekezett eltalálni a labdát. Ennek elterjedése a balesetveszély miatt fulladt kudarcba.

hvg

Síbalett – bottal üthetik

Az állatkínzás, illetve a balesetveszély mellett a nevetségesség is oka lehetett a szokatlan sportok feledésbe merülésének. Ilyen volt a síbalett is (másik nevén acroski), pedig az 1988-as és az 1992-es téli olimpián még versenyen kívüli szám is volt. Zenekísérettel 90 másodperces táncokat mutattak be egyénileg, sőt időnként párosan is, sílécekkel. A síbotok segítettek, de az ugrások, forgások, emelések így is nem kevés ügyességet igényeltek.

Getty Images / AllSport / Chris Cole