Mosolygó, egymást ölelgető, várakozással teli arcok az Akropolisz lábánál – mintha csak egy athéni városnéző túrára induló csoportot figyelnénk az első képsorokon. Azért a szemek sarkában már felfedezhető az akkor még csak sejtett feszültség: akiket nézünk, olyanra készülnek, amire normál esetben egyetlen ember sem vállalkozna önszántából. 246 kilométer egy huzamban, szigorúan betartott szintidőn, 36 órán belül, emelkedőkkel, éjjeli hegymászással tarkítva – a Spartathlon nem hiába több mint egy ultramaraton. Aki itt elindul, valójában nem csak Athén és Spárta között, hanem az emberi teljesítőképesség határán tesz kirándulást.

A táv alapját adó spártai futó legendája, de a résztvevők által érintett tájak is olyan kulisszát adnak ennek a versenynek, amely az ultrafutók Tour De France-ává teszi a Spartathlont. Versenyt írtam, miközben a helyezések, rekordidők itt tényleg mellékesek. Sőt, és ezt az Ultra alkotói ügyesen hangsúlyozzák, itt a távot nem teljesítők története is legalább annyira érdekes, mint aki megkapja a spártai célban a szimbolikus koszorút.

„Ez nem egy futófilm” – hangsúlyozza a rendező, Simonyi Balázs, aki egyben a film egyik Spartathlonra vállalkozó főszereplője is. Valójában az ultramaratonistákról, csakúgy mint más extrém sportolókról rengeteg rosszabb és jobb minőségű és színvonalú film készült már, ezért is volt az alkotócsapat előtti legnagyobb kihívás, hogy úgy mutassák be a futókat, ahogy még senki.

Simonyi szerint eleinte nem is igazán lelkesedtek az ötletéért, amikor először kezdett vele kopogtatni különböző gyártóknál – főleg, hogy azt sem tudhatták, hogy a kiválasztott szereplők, akiket külön stáb követett, valójában mennyire lesznek izgalmasak.

Azonban Simonyi kezében volt szó szerint a film hangnemének kulcsa – elmondása szerint ugyanis amikor az egyik korai megbeszélésen megmutatta a dokufronton erős  HBO Europe képviselőinek a távot teljesítőknek járó koszorút, az ahhoz tapadó szenvedély és megszállottság meggyőzte a kétkedőket is arról, hogy mivel a rendező egyben főszereplője is lenne a filmnek, tényleg egyedi alkotás készülhet a témában.

Hogy mennyire sikerült ez az egyedi hangnem, azt jól jelzi, hogy a sportolókról készült dokuk között ritka módon az Ultra szinte percről percre képes az éles hangulatváltásokra. A futás csak a körítést adja a főszereplők szívszorító, tanulságos vagy épp rengeteg humorral átszőtt élettörténetéhez.

„Akár az is lehetett volna film címe, hogy Spartathlon, annyira jól összesűríti ez a másfél óra, amit átélünk futás közben. Itt nem egymás ellen küzdünk, hanem mindenki magáért, valamilyen belső célért hajt. Mindenki máshonnan jön, Japánból, Norvégiából és a világ számos más helyéről, olyanok vagyunk, mint egy furcsa kis család. Épp ezért érintett meg mélyen a többi szereplő története, akikkel együtt állunk rajthoz, de valójában nem ismerjük pontosan, mi sarkallta őket erre” – meséli a film díszbemutatójának másnapján Gilles Pallaruelo, az egyik főszereplő, akit a sok stresszel járó munka, és valamiféle egyensúly megtalálása űzött odáig, hogy most már akár hetente fut le egyhuzamban több száz kilométert. „Remélem eljut ez a film Franciaországba is, legalább elhiszik, hogy tényleg ilyen távokat futok” – meséli Gilles, aki ráadásul legkisebb fiával, a futásban saját identitását megtaláló Angellel együtt állt rajthoz a 2015-ös Spartathlonon, a film gerincét adó eseményen.

Pallaruelóék családi drámája azonban csak egy szelete az Ultrának, amelyben mozaikszerűen bomlanak ki néha egészen elképesztő életutak és egymással teljesen ellentétes karakterek. Talán ez a film vágásának (Thomas Ernst és konzultánsainak munkája) egyik legnagyobb bravúrja: az egyik pillanatban még azt figyelhetjük, ahogy a futást szinte végig kommentáló Simonyi Balázs épp egy idős görög férfival próbál parolázni az egyik frissítő állomásnál egy teljesen abszurd pillanatban arról, hogy akkor Magyarország Európa-e még, a következőben pedig már a futás közben súlyos múltbéli terhet cipelő, csendes és zárkózott Annett egyéni drámájába kapunk intim bepillantást.

„Volt olyan pillanat, amikor majdnem nekimentem Balázsnak” – meséli Judit, az egyik főszereplő, Szabó Béla "Wojtek" felesége, utalva ezzel arra a feszültségre, amely minden a főhősökhöz közel merészkedő dokumentumfilm sajátja. A Spartathlonon ötször sikertelenül próbálkozó Béla az egyik pillanatban inkább ki is szállt a filmből, de Balázsék unszolására végül beadta a derekát. Nélküle ez film rengeteg vesztett volna: a magyar kisember esendőségét, csibészségét, küzdeni akarását ennyi humorral és érzékenységgel csak nagyon ritkán mutatta meg eddig magyar film.

„A futás szabadságot ad, és egyfajta rendet hoz az életembe, a kaotikus hétköznapokkal szemben” – vallja Annett, és ez a hitvallás a többi szereplő történetében is sokszor visszaköszön. Nem menekülnek ők, nem valami elől futnak, hanem valami olyasmit hajszolnak, amit máshol hiába kerestek életük során. „Ez nem futás, nem sport, valami teljesen más” – osztja meg érzéseit a rendező és főszereplő, akit a futás demokratikussága is lenyűgöz: „itt megszűnik a könyöklés, lehetsz gyári munkás vagy filmes, itt nincsenek különbségek”.

Vagy ahogy az ultratávok egyik magyar sztárja, a Spartathlon többszörös női győztese, Lubics Szilvia üzent hallgatóinak egy TED-es előadásán: „azt kívánom, találjatok egy saját Spartathlont, egy olyan célt, amiért tudtok tenni nap mint nap, és éljétek át azt az érzést, ami nekem megadatik, amikor elérem Leonidasz király szobrát Spártában”.

Az Ultrát, mely a Speak Easy project és az HBO Europe közös produkciója, először az HBO GO-n lehet megnézni április 8-tól, majd a film tévés premierje az HBO-n lesz április 16-án.