Hazugság, hogy nem a vírustól halnak meg a betegek, a halálukat a vírus okozza, nem más, mert az "intersticiális tüdőgyulladás" olyan légzési problémákat okoz, amellyel a beteg már nem tud megbirkózni – mondta a Corriere.it-nek Christian Salaroli bergamói aneszteziológus, amikor arról kérdezték, hogy a koronavírusos elhunytak a vírustól halnak-e meg, vagy a már meglévő krónikus betegségeiktől. A XXIII. János pápáról elnevezett kórház orvosa szerint az a vélekedés, hogy nem a vírus a halálok, elkeseríti őt, és még az áldozatokkal szemben is tiszteletlenség.

Az interjúban azért is tarthatták fontosnak rákérdezni erre, mert a koronavírus-járványban elhunyt áldozatok legnagyobb része idős ember, akik más krónikus betegségben is szenvednek, és Olaszországban is elterjedtek olyan szakmai álláspontok, hogy az áldozatok nem kifejezetten a vírusfertőzésbe halnak bele, a vírus csak rontja az állapotukat.

A bergamói kórházban életkor és egészségi állapot alapján döntik el, kit kezelnek – mondja az aneszteziológus, gyorsan tisztázva, hogy nem az ő szava dönt, hanem a szakkönyvek, amelyekből tanultak.

Alapvetően csak azokat kezdik el kezelni, akik a Covid-19-tüdőgyulladásban és légzési elégtelenségben szenvednek, a többieket hazaküldik. A betegeken először egy noninvazív ventillációnak nevezett (intubáció nélküli) lélegeztetést alkalmaznak.

A reggeli nagyviziten viszont életekről döntenek az orvosok, nemcsak a beteg életkora és általános állapota alapján határoznak a további kezelésről, hanem az is számít, hogy mekkora esélye van a betegnek felépülni egy intenzív kezelésből. Hogy világos legyen a dolog, az orvos elmondja: a koronavírus olyan agresszív tüdőgyulladást okoz, amely a vér oxigénellátására van hatással. A legrosszabb állapotban lévő betegek szervezete kóros oxigénhiányos állapotba kerül. Ezután az orvosoknak dönteniük kell a betegek sorsáról, legfeljebb pár napon belül – mondja Christian Salaroli. A noninvazív lélegeztetés csak egy átmenet, és mivel sajnos a kórházi erőforrások és az intenzíves ágyak száma véges, nem minden kritikus állapotban lévő beteget tudnak intubálással lélegeztetni, utóbbit azoknál alkalmazzák, akik esetében úgy döntenek, hogy folytatják a kezelést.

Másokról azonban lényegében lemondanak. Erre írásos szabály nincs, de az általános szabály – még ha kétségtelenül csúnya kifejezés is ez, mondja az orvos –, hogy a súlyos kardio-respirációs és koszorúér-betegséggel küzdő betegek szervezete nagyon rosszul tolerálja az akut oxigénhiányos állapotot, és kevés esélyük van arra, hogy a betegségük kritikus szakaszát túléljék. Konkrétabban: ha egy 80-95 év közötti betegnek súlyos légzési elégtelensége van, valószínűsíthető, hogy nem éli túl. Ha pedig legalább három létfontosságú szerve elégtelenül működik, akkor náluk a halálozási arány száz százalék.

Az ilyen beteg tulajdonképpen már el is távozott, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy csodát várjanak tőlünk, ez a realitás – fogalmaz az orvos, hozzátéve, természetesen “békeidőben” is ez a menetrend, de most szélesebb körben alkalmazzák ezt a mérlegelést.

"Én egyelőre még tudok éjszakánként aludni, mert a döntés azon az alapfeltevésen nyugszik, hogy valaki másnak – aki szinte mindig egy fiatalabb páciens – nagyobb esélye van túlélni. Ez legalább vigasztal" – fogalmaz az orvos.

Az olasz kormány legújabb, egész országrészek lezárását elrendelő döntéseiről is megkérdezték az orvost, aki azt mondta, kissé túl általánosnak érzi őket. Rendben van, hogy lezárnak bizonyos körzeteket, de ez kicsit későn jött döntés szerinte.

Ami viszont igazán számít, hogy mindenki maradjon otthon, ezt nem győzöm hangsúlyozni

– fogalmaz. “A legjobb reakció erre a vírusra, ha nem mászkálunk. Fogalmatok nincs, mi megy idebent. Maradjatok otthon” – üzeni a bergamói orvos. 

Azt is elmondta, hogy a kollégái közül sokakat megvisel ez a helyzet, látott olyan nővért zokogni, aki harminc éve van a pályán, embereket remegni, idegileg összeroppanni.

Arra a kérdésre, hogy ilyen körülmények között egyáltalán létezik-e még az embereknek a gyógyuláshoz való joga, azt mondja: az most veszélyben van, mivel az egészségügyi rendszer nem képes a rendkívüli és a normális működését egyidejűleg ellátni, mégpedig az utóbbi kárára. Egy szívrohamhoz rendszerint azonnal kimennek a mentők, most lehet, hogy egy órát is várni kell rájuk – hoz egy példát.

Olyan ez, mint a háborúban a sebészet: azokat próbálják megmenteni, akiknek van esélyük a túlélésre.

(Kiemelt képünk illusztráció)