Novemberben külön cikkben emlékeztünk meg arról, hogy húsz éve debütált a vásznon kedvenc varázslónk első története, a Harry Potter és a Bölcsek köve. A könyvek és a filmsorozat egy egész generáció életét határozták meg, köztük a miénket, a Potter-imádó milleniálokét is. Együtt felnőni a szereplőkkel a Griffendélben maradandó élmény volt, még akkor is, ha időnként irigykedtünk, mert a mi általános iskoláinkban nem voltak olyan szeszélyesek a lépcsők, és bájitaltan helyett nekünk csak a sima szorzótábla jutott. A Harry Potter-filmeket várni évről-évre, majd beülni rájuk egy nagy adag popcornnal számunkra életérzéssé vált.
Természetes, hogy a hardcore rajongók számára bizsergető érzés akármilyen, Harry Potterrel kapcsolatos hír,
de ha már készül egy reunion, annak nem árt méltósággal nosztalgiáznia, különben hosszú időre csak keserű emlékek maradnak utána.
A legrosszabb esetben megjelenhetett volna a már harminc pluszos szereplőgárda, hogy Teszlek süveggel a fején alohomorázzon (nyitóvarázs) vagy hülyét csináljon magából egy CGI-jal mozgatott seprűnyélen. Hovatovább ide is beszuszakolhattak volna egy, a varázsvilágba egyáltalán nem illő műsorvezetőt – ahogy James Cordent sem kellett volna erőltetni a Jóbarátok-reunionban.
Nick Wall
Szerencsére a Visszatérés Roxfortba a higgadt tisztelgést választotta, valószínűleg ezért is sikerült rábeszélni a három főszereplőt, Daniel Radcliffe-et, Emma Watsont és Rupert Grintet (Harry, Hermione és Ron megformálóit), hogy újra leüljenek a Griffendél klubhelyiségében, pedig az utolsó film után kijelentették, hogy ez a fejezet végleg lezárult az életükben, és nehezen tudnák elképzelni, hogy visszatérjenek a karaktereikhez. Itt pedig nem is volt rá szükség, a Visszatérés Roxfortba némi keretjátékkal bedurrantott, archív forgatási felvételekkel és törölt jelenetekkel alaposan aládúcolt, anekdotázgatós egymás nyakába borulás: a szereplők egyesével kapják meg a Roxfortba szóló meghívót, üvölt John Williams híres zenéje, robog a vonat, majd Daniel Radcliffe-en kívül mindenki megérkezik a régi díszletek közé, ahol a híres nagyteremben egy bál várja a szereplőket. Radcliffe eközben az Abszol úton tekereg, majd rövidesen Chris Columbusszal, az első két film rendezőjével nosztalgiázik.
Az alkotók kronológiai sorrendben mennek, Chris Columbus, Alfonso Cuarón (Azkabani fogoly), Mike Newell (Tűz serlege) és David Yates (az utolsó négy film rendezője) is feleleveníti emlékeit a forgatásról, és ugyan sokszor túlcsordulnak a pozitív jelzők, merőben új információkat pedig nem tudunk meg, jó végignézni, hogyan ültették át a saját vízióikat a filmvászonra.
A Reszkessetek, betörők! atyja, Columbus gyermeki lelkesedéssel mesél arról, milyen munka volt több tucat kisgyereket rávenni arra, hogy egyetlen sor elmondása után ne vigyorogjanak bele a kamerába, hogyan tudta mederben tartani a szünetekben fogócskázó szereplőket és rávenni őket arra, hogy fegyelmezetten dolgozzanak.
A varázslat azonban úgy tűnik, abban rejlett, hogy hagyta őket gyereknek maradni.
Nick Wall
És igaz volt ez az első három rendező mindegyikére, de hiába tettek meg minden tőlük telhetőt, itt azért mégiscsak az történt, hogy egy tucat gyerek egy varázslóiskola forgatási díszletei között nőtt fel, a szünetekben jártak iskolába, átalakulásukat pedig egy egész világ kísérte figyelemmel, ennek megfelelően idejekorán csöppentek a filmipari hisztériába. A kötelező – és amúgy hiteles – „ez volt életünk nagy lehetősége” mondatok eltörpülnek amellett, amikor a trió egymás között beszélget arról, milyen volt belenőniük a franchise-t övező őrületbe.
Emma Watson például elmeséli, hogy majdnem kiszállt, mert egy ponton nagyon magányosnak érezte magát, Rupert Grint pedig nehezen választotta ketté, hol is ér véget Ron Weasley és hol kezdődik az ő saját identitása. Indokolatlanul sokszor hangzik el, hogy ők mindig egy család lesznek, de megmosolyogtató, amikor megállapítják, hogy ugyan felnőttek, de még mindig jobban néznek ki, mint az utolsó film (borzasztóra sikerült) epilógusában. Radcliffe egyébként kedélyesen, és néhol kissé sótlanul beszélget, az ő csúcspontjai ott vannak, amikor a végén azért az ő szemében is megjelenik néhány könnycsepp, illetve amikor Helena Bonham Carter előveszi és felolvassa Radcliffe neki írt levelét:
„Kedves HBC, öröm volt a társadnak és a szolgádnak lenni – abban az értelemben, hogy mindig én fogtam meg a kávédat. Szeretlek. Bárcsak tíz évvel korábban születtem volna, akkor talán lenne esélyem.”
Nick Wall
A leghíresebb gyerektrió mellett ugyanis visszatért – és hangos kacagásával felrázta a filmet – Helena Bonham Carter is (Bellatrix LeStrange), Tom Felton (Draco Malfoy), Matthew Lewis (Neville Longbottom), James és Oliver Phelps (a parádés Weasley-ikrek), Bonnie Wright (Ginny) és Mark Williams (a filmbéli apjuk), Robbie Coltrane (Hagrid), Jason Isaacs (Lucius Melfoy), Gary Oldman (Sirius Black) és Ralph Fiennes is, aki elmeséli, amikor felkérték Voldemort szerepére, fogalma sem volt róla, mégis ki a fene az, de a testvére – és annak gyerekeinek – nyaggatására végül elvállalta a munkát. Órákig lehetne nézni, ahogy Fiennes elegáns mozdulatokkal mutatja meg, hogyan alkotta meg minden idők egyik legjobb főgonoszának leheletfinom hanglejtését és beszédtempóját. A legőszintébb jelenetek azonban mégiscsak azok, amikor a díszletek között régi barátokként beszélgetnek a korábbi szereplők, és amikor a különkiadás romantikus húrokat penget, például Emma Watson és Tom Felton plátói szerelmét, illetve Hermione és Ron híres csókjelenetének körülményeit boncolgatja.
A nagyobb sztárok szinte kivétel nélkül mind nehezebben mentek bele, hogy részei legyenek Roxfort örökkévalóságának, a gyerekeknek pedig gyakorlatilag fogalmuk sem volt róla, mekkora nevekkel dolgoztak együtt. A Mardekár-klubgyűlésen például elhangzik: Tom Felton, azaz Draco sokáig azt hitte az első két rész Dumbledore-ját játszó Richard Harrisről, hogy túravezetőként dolgozik a forgatáson.
A Harrist leváltó Michael Gambon hiánya fájó, ahogy Maggie Smith sem tért vissza McGalagonyként, pedig mindkettőjük sokak kedvence lett az évek alatt. Utóbbit a márciusban érkező Downton Abbey második részében láthatjuk még brillírozni.
Nick Wall
Ami kissé érthetetlen, és az elmúlt napokban nagy sajtóvisszhangot is kapott, hogy az egész varázsvilág megalkotója, anyja, J.K. Rowling vajon miért csak archív felvételeken szerepel. Hiszen nélküle ez a filmsorozat nem készült volna el, a gyerekszereplők élete nem fordult volna fel fenekestül, most pedig nem ünnepelnék az első film 20. évfordulóját. Természetesen egyből napvilágot láttak azok a teóriák, amelyek szerint Rowlingot transzfóbnak titulált megjegyzései miatt nem akarta bevállalni a Warner, de a legutóbbi információk alapján úgy tűnik, Rowling kapott meghívást, ám végül az ő csapata döntött úgy, hogy elegendőek lesznek a vele készült korábbi felvételek is.
Richard Harris mellett kétségkívül jelen lett volna Alan Rickman és Helen McCrory is, ám ők hárman sajnos már nem kaphattak meghívót. A Pitont játszó Rickman 2016-ban, a Narcissa Melfoyt életre keltő McCrory tavaly hunyt el, mindketten daganatos betegséggel küzdöttek, a Visszatérés Roxfortba azonban nagy tisztelettel, pátoszok nélkül állít emléket nekik. Itt már teljesen mindegy, mennyire is volt kreatív ez a nagy osztálytalálkozó, mert nélkülük már úgysem lesz semmi ugyanolyan.
A betegségeket a való életben semmilyen varázsige nem gyógyítja és Hermione-féle időnyerőnk sincs: a Roxfortban töltött évek megismételhetetlenek maradnak, de ez nem jelenti azt, hogy teljes pompájukban, az imádott szereplőgárdával ne lehetnének örökre a mieink. Vagy hogy ne emlékezhetnénk rájuk a kedvenc karaktereinkkel együtt.
Ahogy a hosszú lobonc és a nagy szakáll nélkül szinte felismerhetetlen Robbie Coltrane mondja:
A filmek öröksége szerintem az lesz, hogy a gyerekeim generációja is megmutatja majd a gyerekeknek. Szóval könnyen lehet, hogy 50 év múlva is nézik majd. Én sajnos már nem leszek itt, de… Hagrid igen.
Nick Wall
A Visszatérés Roxfortba már elérhető az HBO GO-n.
