Vingardium leviosa! – 20 éves az első Harry Potter-film
Éppen húsz évvel ezelőtt debütált a vásznon kedvenc varázslónk első története, a Harry Potter és a Bölcsek köve. A könyvek és a filmsorozat egy egész generáció életét határozták meg, köztük a miénket, a Potter-imádó milleniálokét is. Együtt felnőni a szereplőkkel a Griffendélben maradandó élmény volt, még akkor is, ha időnként irigykedtünk, mert a mi általános iskoláinkban nem voltak olyan szeszélyesek a lépcsők, és bájitaltan helyett nekünk csak a sima szorzótábla jutott. A Harry Potter-filmeket várni évről-évre, majd beülni rájuk egy nagy adag popcornnal, számunkra életérzéssé vált.
- „Az öröm mindig segít rajtunk, akkor is, ha teljes a sötétség, mert a sötétséget elűzi a fény.”
- „A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.”
- „Ne szánd a halottakat, Harry! Az élőket sajnáld, s legfőképpen azokat, akik szeretet nélkül élnek.”
Három idézet, amit legalább életében egyszer biztosan mindenki hallott, aki az 1990-es, 2000-es évek környékén született. Albus Dumbledore-tól, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nagyhatalmú, bölcs igazgatójától származó mondatok ezek, mi pedig szinte halljuk, ahogy a 2016-ban elhunyt Makay Sándor szinkronhangján megszólalnak nagy életbölcsességei.
Mi ugyanis ezekbe kapaszkodtunk. Ezeket a jótanácsokat már gyerekként is meg lehetett fogadni, és mi igyekeztünk is, hogy így próbáljunk meg eligazodni a saját, feleannyira sem varázslatos, sűrű világunkban. Ugyan nincs még hivatalos definíciója a Harry Potter-generációnak, de mi váltig állítjuk, hogy van ilyen. Akit például Dumbledore segített eligazodni az életben, az sorsközösséget vállalhat ezzel a nemzedékkel.
De akiből a mai napig valódi fizikai reakciókat, mondjuk erősödő szívdobogást, jóleső bizsergést vált ki John Williams zenéjének már az első néhány varázslatosan csilingelő hangja, amit a zeneszerző a Harry Potter-univerzum nyitányához komponált, nos, az is a HP-generáció teljes jogú tagjának érezheti magát. Akit feltételes reflexként a legszürkébb, legeseménytelenebb, legesősebb novemberi hétköznapokon is egy pillanat alatt képes a Hedwig’s Theme-re keresztelt tétel a Roxfort kalandos, misztikus, rejtvényekkel teli világába repíteni, az ebben a cikkben biztosan jó helyen jár.
A Harry Potter regényfolyam, majd az abból készült filmsorozat a milleniálok számára máig egy közös és különös tapasztalatot jelent: a boszorkány- és varázslóképző falain belüli és kívüli történések átszőtték kamaszkorunk valóságát. Mi például szó szerint együtt nőttünk fel a Harry Potter filmek sztárjaival, ami szinte már családias kötődést váltott ki a könyvek és a filmek iránt az Y-generáció Potter-rajongóiból. Ahogy idősödött a fikció három főszereplője, Harry, Hermione és Ron, és váltak kiskamaszból fiatal felnőttekké, úgy vált nagykorúvá a szemünk láttára az őket megformáló Daniel Radcliffe, Emma Watson és Rupert Grint is, és mi ugyancsak együtt öregedtünk a színészekkel.
Ez a párhuzamos fejlődés valószínűleg az egyik oka annak, hogy egy óriási és nagyon masszív, a varázsigéket fejből idéző rajongótábor alakult ki a könyvek és a film körül, és e népes tábor tagjai számára az expecto patronum vagy a vingardium leviosa még 30 felett is jelent valamit, a bordó-sárga színkombinációról a Griffendél-ház jut továbbra is az eszükbe, és lehet, hogy a gólyatábor borgőzös emlékei között még ott van valahol egy kamu Teszlek süveg is, amely a gólyákat „osztotta be” valamelyik faházba egy, a roxforti iskolánál prózaibb helyszínen, mondjuk egy strandfürdő kempingjében.
Piton és McGalagony örökké
Nem mondjuk, hogy a Harry Potter-filmek jobbak lennének a könyveknél. Sőt! Aki először olvasta a könyveket, és utána darálta le az adaptációkat, annak mindig komoly hiányérzete lesz. A Potter-filmeket jogosan kritizálták azért, mert bizonyos fontos részleteket egyszerűen nem vettek át a könyvekből: persze, képtelenség lenne két órában visszaadni egy 4-600 oldalas kötetet, ebben az időtartamban viszont nehéz felépíteni a karaktereket, a fejlődésüket az események hatására bemutatni. Például: Dobby lett a Harry Potter-filmek Jar-Jar Binkse azzal, hogy nagyjából pusztán komikumként van jelen a történetben annak ellenére, hogy ő tényleg eljutott a Malfoy család szolgájából addig, hogy az életét adja főhőseinkért.
Vagy ott van a filmekben szinte csak kiegészítőként jelen lévő Ron Weasley. Ron drámáját a könyvekben Rowling tökéletesen adta át: képtelen felnőni Harry és Hermione mellett is a horcrux-vadászathoz. A könyvben Ron gyerekként hagyja ott Harryéket, de amíg a szerző tudja ábrázolni az útját vissza a hármasba, addig a filmben Ron csupán eltűnik majd váratlanul felbukkan.
De említhetnénk a rajongók által a filmekben utált és támadott Harry-Ginny románcot is. Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni attól, hogy Daniel Radcliffe és Bonnie Wright között nincs semmilyen kémia a vásznon, akkor is egy fontos hiánnyal szembesülünk: a filmek képtelenek visszaadni azt a törést kettejük kapcsolatában, amit a szakításuk és egymás utáni vágyódásuk jelent mindkettejük számára. Hogy miért? Mert a filmekben Ginny és Harry nem is szakít egymással, annak ellenére sem, hogy a Félvér Herceg végén Harry élete addigi egyik legnehezebb döntését hozza meg azzal, hogy a lány védelmében kizárja őt az életéből.
Az egyetlen pont, amiben nincs komoly eltérés a film és a könyv között az a csatajelenetek ábrázolása – leszámítva a Harry kontra Voldemort párbajt a Halál Ereklyéi végén. A filmek nagyjából pontosan adják vissza a könyvben leírt összecsapásokat, méltó módon rekreálva azt a rombolást, amit a mágia lehetővé tesz, és a javukra írjuk azt is, hogy egytől-egyig zseniális castingjuk volt (Alan Rickmannél jobb Perselus Pitont és Maggie Smith-nél jobb McGalagony professzort elképzelni sem tudtunk volna). Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek a mozifilmek ismertették meg az Y-generációt az angol színészet krémjével, sokan itt találkoztak először John Cleese vagy Emma Thompson nevével.
A felelősségvállalás gyötrelmes meséje
Na és hogy mit tanítottak nekünk a Harry Potter-történetek? Nem állítjuk, hogy az irántuk való rajongás teljesen független lett volna a láthatatlanná tévő köpenytől, az Abszol úton kapható különlegességektől vagy a levél- és csomagszállító baglyoktól, de nem ezek miatt maradhat időtlen a fiatal varázslótanonc története: Rowling a könyvekben olyan univerzumot épített, amelyekben a legerősebb varázslat – bodzapálcák ide, horcruxok oda – mégiscsak a szeretet. Ami akkor sem múlik el, ha elvesztettünk valakit.
Potter eleve csak azért maradhatott életben kiskorában, mert a szülei feláldozták magukat érte, amikor Voldemort megtámadta őket. A következő években Dursley-ék hivatalosan gondját viselték ugyan, de az árván maradt fiú – részint képességei miatt – soha nem kötődhetett anyja testvérének családjához, ahol csak lehetett, bántották és fenyegették őt. Harry a Roxfortban kezdi el felfedezni, mi is az a kötődés, a bizalom és a barátság: egyiket sem könnyen, hiszen a Potter-történetben senki nem egyértelműen jó vagy rossz, a többdimenziós figurák időnként bukdácsolnak, hibáznak, de a legtöbbször nem menekülnek el attól, hogy ezeket a hibákat megpróbálják jóvá tenni.
Önfejűsége miatt Harry Potter lassan tanul, ám arra már hamar rájön, hogy hiába ő a kiválasztott, egyedül, Ron cserfes gyakorlatiassága és Hermione elképesztő tudása nélkül nem sokra menne Tudjukki ellen. A Harry Potter attól is jó fejlődésregény (vagy fejlődés-filmsorozat), hogy nem akarta az olvasóit a gyermeki mágikus gondolkodás útján tartani. Ahogy nőttek a szereplők, – és velük együtt mi, olvasók, nézők is –, a történet pedig haladt, a roxforti csilingelő gyerekkacajokat szép lassan felváltották a horrorisztikus elemek: az egyre gyakrabban felbukkanó dementorok, a sötétbe boruló, majd porig rombolt iskola képei. Így született meg a bűbájos kis történetből az elkerülhetetlen felelősségvállalás gyötrelmes meséje, amely időnként el-elszedte a maga áldozatait.
Tudta minden olvasó, néző, hogy Potter nem kerülheti el a végzetét, a Voldemorttal való végső harcot, de az biztos, hogy példaértékűen nézett szembe a gyásszal és a saját múlandóságával is. Ez különbözteti meg őt a Sötét nagyúrtól, aki szomjazza a halhatatlanságot, mert retteg az elmúlástól, azt egyfajta hibának, megengedhetetlen gyengeségnek tartja. Harry ezzel szemben az idők során megbékült azzal, hogy véges az ideje, hogy eljöhet a pillanat, amikor a szüleihez hasonlóan fel kell áldoznia magát azokért, akiket szeret, és azt is, hogy néha túl korán veszítünk el túlságosan fontos embereket. Harryvel együtt azonban mi, a nézők is rájöhettünk, hogy a halállal való szembesüléssel az élet is értékesebbé válik.
Egy kis bevezető a bürokrácia útvesztőjébe
Az nem kérdés, hogy a varázslósorozat központi helyszínével, a Roxforttal nehezen versengene bármelyik magyar oktatási intézmény. A vadregényes tájban magasodó tóparti kastélyt Londonból, a King’s Cross 9 és ¾-ik vágányáról induló vonattal lehet megközelíteni, ráadásul bekerülni sem a hagyományos módon lehet. Talán már be lehet vallani, hogy miután megnéztük, elolvastuk a Harry Pottert, többen titkon reménykedtünk, hogy egyszer, csodával határos módon a mi felvételi értesítőnk is megérkezik a bagolypostával.
De később, kamaszkorunkban is jól jöttek a Potter-történet tanulságai, ugyanis az egyszerű, varázstalan muglitársadalomba beilleszkedni képtelen varázslókaszt eleve jól rezonált egy tinédzser olvasó alap élethelyzetére. A varázslás mellett pluszban a bentlakásos iskola amúgy is egy kedvelt toposza az ifjúsági irodalomnak, mert kellően túlmiszticizált környezet, viszonylag ritka jelenség a való életben. A Roxfort-kastély pedig egy amúgy is beavatott társadalom még bevatottabb mikroközösségeit jelentik, amelyeknek kicsit mi is a részei lehettünk: a közös nyelvet, titkokat és kalandokat mindenki szereti, hogy a ház kísértetéről, Félig fej nélküli Nickről és a Tekergők térképéről ne is beszéljünk.
A Roxfortban az igazihoz nagyon hasonló rendszerben működik a tanítás, éppen csak mindent áthat a varázslat és a mágia. De nehéz dolgozatok, szigorú tanárok ebben az iskolában is vannak, csakúgy, mint tanulói klikkek és beszólogatós gyerek – ezekkel viszont könnyű azonosulnia egy átlagos, varázserővel nem bíró gyereknek. Ahogy Dolores Umbridge is egyszemélyben sűrítette a világon létező összes, aljas, hatalmával visszaélő tanári megnyilvánulást.
De nem csak a Roxfort vetítette elő a felnőtt élet útvesztőit: ha a varázslóiskola az igazinak egy sokkal lebilincselőbb és izgalmasabb kiadása, a történet másik fontos intézménye, a Mágiaügyi Minisztérium a való életbelinek a karikírozása. Egyes, az évek során szubkultúrává rendezett számtalan rajongói elemzés egyike szerint a varázslóminisztérium a brit közigazgatás fricskája, mely túl nagy, túl bürokratizált, rendszere pedig annyira átláthatatlan, hogy végső soron minden második ember nekik dolgozik. Nem csoda, a Mágiaügyi Minisztérium számos főosztályból, hivatalból, ügyosztályból és bizottságból áll. Érdekesség, hogy arról nem tudni, a minisztériumi vezetőket demokratikus úton választják-e meg. Bár mi szükség is lenne ebben a világban rá, ha a roxforti tanulók sorsát eldöntő legfontosabb kérdésben – hogy melyik házban tanuljanak –, egy zsémbes kalap az illetékes.
De mennyien akartuk azt a kalapot!
A Harry Potter-filmeknek vitathatatlanul van kulturális hozzáadott értékük, sőt, nélkülük valószínűleg később a Twilight-saga és az Éhezők viadala sem került volna soha vászonra. Rowling adaptált regényei bizonyították be a producereknek, hogy nagyon is megéri rengeteg pénzt áldozni az ifjúsági könyvek megfilmesítésére. Izgalmas kérdés, hogy a következő generációknak is teremtenek-e majd az írók, filmrendezők olyan varázslatosan felépített világokat, mint amit nekünk jelentett a Harry Potter. Ha nem, a könyvek vagy a filmek segítségével Roxfortba bármikor vissza lehet térni.
Elég csak annyit mondanunk hozzá, hogy Alohomora!
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Megjelent a Harry Potter szerzőjének új regénye
A Harry Potter-sorozat óta A karácsonyi malac az első történet, amelyet Rowling kifejezetten gyerekeknek írt. Magyarországon az Animus Könyvek gondozásában jelent meg.
Az ember, akit tényleg Harry Potternek hívnak, most eladná a Harry Potter-könyvét
Itt a lehetőség, hogy Harry Pottertől vegyünk Harry Pottert.
