Ha az ember olimpiát néz – legyen az téli vagy nyári –, mindig akadnak olyan számok, amelyeket látva azon kezd el gondolkozni, hogyan lett ebből sport.
Most tényleg csak köveket lökdösnek a jégen, miközben ketten őrülten sepregetnek előtte?
– tehetnénk fel a kérdést a curlingközvetítéseket figyelve, a válaszunk azonban egy kicsit hosszabb lesz egy egyszerű igennél vagy nemnél.
Egy ritka gránittömb és néhány seprű a nagyi spájzából
Akárcsak a penicilin, a golf vagy a televízió, a curling is Skócia hagyatéka, az első bizonyítékok a sportág létezésére a 16. század elejéről származnak. A játékot két, egyenként négyfős csapat játssza – kivéve a vegyes párost, ahol egy férfi és egy nő alkot egy csapatot –, és felváltva csúsztatják a köveiket a „ház” felé, amely három koncentrikus körből áll a pálya végében. Minden játékosnak két kísérlete van, és a cél az, hogy a csapat kövei minél közelebb legyenek a kör közepéhez.
A csapat egy pontot kap minden olyan kőért, amely közelebb van a kör közepéhez, mint az ellenfél legjobban helyezett köve. Az olimpián a férfiak és a nők tíz, a vegyes párosok nyolc kört, szaknyelven „end”-et játszanak. Minden endben meghatározott sorrend szerint dobnak a játékosok: először a „lead”, utána a „second”, majd a „third”, végül pedig a „skip”, azaz a csapatkapitány – ő határozza a stratégiát és irányítja a csapattársait is. Előfordulhat, hogy nincs olyan kő a pályán, ami pontot ér (érinti a házat), ebben az esetben 0–0 az end végeredménye.
A curling eredetileg szabadtéri sportnak indult, de a 19. században a versenyzők beköltöztek a szabad ég alól a fedett csarnokokba. Az első klubok Kanadában, Skandináviában, az Egyesült Államokban, illetve olyan más országokban alakultak meg, ahová a skótok elvitték a játékukat. A meccseket egy 45 méter hosszú és 5 méter széles pályán játsszák.
A játék leginkább magával ragadó eszköze a kő vagy korong, amit a sportolók a jég felszínén csúsztatnak. A köveket mikrogránit tömbökből készítik, amit a világon csak két helyen lehet bányászni: a Skócia nyugati partjától nem messze fekvő lakatlan szigeten, Ailsa Craigben, valamint az Észak-Walesben található Trefor Quarry gránitbányában. Az összes olimpiai kő egyetlen kis skót gyárban készül az Ailsa Craig-i gránitból.
Egy ilyen kő 11,4 centiméter magas, kerülete legfeljebb 94,4 centiméter lehet, a súlya viszont nem csekély, 17–20 kiló körüli. A kő tetején van egy műanyag markolat, amelyet csavar rögzít. Ezek a markolatok általában pirosak vagy sárgák, hogy meg lehessen különböztetni a csapatok köveit. A játékosok a markolatot forgatva szabályozzák, merre kanyarodjon a kő. Innen ered a játék neve is, curling.
Az 1950-es évekig a curlingben használt seprűk inkább hasonlítottak a nagymamánál fellelhető és nagyon strapabíró cirokseprűhöz, de ezek ma már múzeumi darabnak tűnnek az olimpián látható szénszálas és szintetikus anyagból készült sporteszközökhöz képest. Persze nem egy valódi olimpiai sportágról beszélnénk, ha nem robbant volna már ki egy „doppingbotrány”. 2015 környékén a versenyzők egyre durvább anyagú seprűfejeket kezdtek el használni a versenyeken, amivel szinte egy árkot vájtak a kő előtt. A „broomgate” néven emlegetett ügy végére azzal sikerült pontot tenni, hogy a sportágat irányító testület mindenkinek ugyanazt a mustársárga színű seprűt írta elő.
Nem is kell különösebben jól korizni ahhoz, hogy valaki olimpiai bajnok legyen?
Még mindig vannak önben kérdőjelek? Ha igen, akkor a bennünk is felmerülő kérdések megválaszolásával igyekszünk tisztább látást biztosítani a sportág útvesztőjében.
Miért sepregetik a jeget a kő előtt?
Nem, nem azért, mert koszos a jég, sőt, a söprögetéstől nem is feltétlen halad gyorsabban a kőkorong, de alapvetően serényebben söpörnek előtte, ha azt akarják, hogy messzebbre jusson. A pálya felszíne enyhén érdes, apró kiemelkedések vannak rajta, ugyanis a teljesen sima jégen túlságosan tapadna a kő, és az irányítása is nehézkesebb lenne. Azért, hogy a megfelelő felületet megteremtsék, a mérkőzések előtt, és az ötödik end után kézi permetezőből langyos desztillált vizet locsolnak a jégre. A söprögetés nem olvasztja meg a kiálló barázdákat, inkább csak polírozza a felszínt, ami így kenőanyagként működik. A söprögetés hatására két dolog történik:
egyrészt egyenletesebben mozog a kő a jég felszínén, kevésbé lassul le, ezáltal messzebb csúszik,
másrészt finomítja a kő útjának ívét, azaz, hogy mennyire kanyarodik. Ha a kanyarodást akarják befolyásolni, akkor a kő valamelyik oldalán söpörnek.
És hogy mekkora ennek a jelentősége? Egy átlagos dobás hosszát akár 2–2,5 méterrel is megváltoztathatja attól függően, hogyan és mennyire söprik a jeget.
Mi van akkor, ha valaki hozzáért a seprűvel a koronghoz?
A sok söprögetés közben néha előfordul, hogy a játékosok hozzáérnek a mozgó kőhöz. Ez azt jelenti, hogy „megégetik” azt. Ha ilyesmi történik, akkor a kő általában kikerül a játékból, de előfordul, hogy az ellenfél csapatkapitánya engedélyezi, hogy ott maradjon, ahol megállt. A golfhoz hasonlóan itt is a játékosoknak kell jelezni, ha szabálytalankodtak. Erre már láthattunk is példát ezen az olimpián. A vegyes párosok versenyében a cseh Julie Zelingrová a norvégok ellen példázta a sportág védjegyének számító rendkívüli fairplayt.
Miért ilyen baromi nehéz a kő?
Elsőre úgy tűnik, valaki igyekezett a lehető legkényelmetlenebb, és legkevésbé derékbarát megoldást választani. 20 kiló nem kevés. Egy rendszeresen konditerembe járó felnőtt férfi több hónap, de lehet, több év után jut csak el oda, hogy egy hasonló méretű egykezes súlyzót a kezébe vegyen. Azért van mégis szükség a nehezebb korongokra, ugyanis ez a súly kiszámíthatóbb mozgást és precízebb játékot biztosít a sportolóknak. Ha könnyebb lenne, akkor a külső tényezők még nagyobb befolyással bírnának a játék alakulására.
Miért csúszik olyan könnyedén a jégen egy ilyen nehéz kő?
Ha csak néhány percre is belenézett már az olimpián a curlingközvetítésekbe, bizonyára önnek is feltűnt, hogy bár úgy tűnik, az elengedés után a korong soha nem akar majd megállni, valójában nem siklik túl gyorsan. A jó minőségű jégen 25–28 másodperc telik el aközött, hogy a kő elindul a játékos kezéből, és megáll a pálya másik végén.
Ez azért van, mert a kő alja nem sík, hanem homorú, és a futófelülete csak egy kis részen találkozik a jéggel. A jég a kő alatt szinte a folyékony és a szilárd halmazállapot határán van, így csökken a súrlódás – hasonlóan a korcsolyázáshoz.
Mennyibe kerül egy korong?
Azért is van nagy szerepe annak, hogy milyen gránitból készül el a korong, ugyanis a versenyeken használt anyag taszítja a vizet, nagyon erős, és ütközéskor szinte teljesen rugalmas, így a kövek akkor is tovább siklanak, ha egymásnak ütköznek. Egy curlingkorong ára nagyjából 1000 dollár, ám az igazán profi darabok ennek akár a duplájába is kerülhetnek, cserébe 100 évig is lehet őket használni.
Mitől lesz valakiből jó curlingjátékos?
„Rengeteg guggolást és felhúzást végzünk, hogy fejlesszük a robbanékonyságunkat és megeddzük a törzsizomzatunkat” – mondja Eve Muirhead olimpiai bajnok curlingjátékos, megjegyezve, hogy ugyan egy meccsen csak húsz követ kell eldobni, de mindnek tökéletesnek kell lennie, ezért a következetesség kulcsfontosságú.
Technikailag nagyon összetett sport. Ügyelned kell rá, hogy minden tökéletes legyen, milliméterek dönthetnek. A csapatmunka is rendkívül fontos, skipként ráadásul mentálisan is nagyon megterhelő egy-egy mérkőzés. Egy rossz döntésen az egész meccs múlhat
– jelenti ki Muirhead, aki a leggyakoribb hibák között a túl agresszív és túl kockázatkerülő játékot is megemlíti.
Mennyire korcsolyáznak jól a curlingesek?
Kézenfekvő lenne rávágni, hogy biztos nagyon jól, de ez csak a látszat.
Borzasztóan korcsolyázom és a legtöbb curlinges így van ezzel. Elboldogulok a jégen, de bizonyára nem vagyok jobb az átlagembernél
– mondja az olimpiai bajnok Muirhead.
