Több olyan pont van a Beléd estem című, független romantikus vígjátékban, amikor a nézőt megüti egy váratlan mondat, a homlokára csap, és (remélhetőleg csak) magában felkiált: á, tehát akkor ebbe az irányba fog elmenni a film! Ezek szerint mégiscsak ez lesz belőle, és nem az, amit eddig hittünk!
És csak az utolsó képkocka után jövünk rá, hogy nem, nem ment el abba az irányba, és nem lett belőle semmi.
Ha a semmi talán túlzás is, mindenképp nehéz megmondani, hogy mi ez a film, pedig az alkotók eleve sem lőttek túl magasra. A Beléd estem a legegyszerűbb, amerikai filmekből untig ismert sablonok alapján összerakott, ártalmatlan és kockázatmentes szerelmi komédia, szakszóval limonádé akarna lenni, tetőtől-talpig bemázolva azzal az aranyfüsttel, ami több mint egymillió nézőt tudott hozni a Hogyan tudnék élni nélküled című Demjén-filmnek még úgy is, hogy azóta is az szerepel a kisigényű és semmitmondó szavak mellett a szótárban illusztrációként: magyarosch nosztalgiával.
A probléma az, hogy Tiszeker Dániel – aki pedig mind a Nagykarácsony, mind a Nyugati nyaralás című korábbi filmjeivel épp azt mutatta meg, hogy üzembiztosan ért a tömegfilmes sablonok használatához – ezúttal talán már túlzottan is megbízott ezekben a sablonokban, és azt gondolta, a legegyszerűbb kulcsmomentumok bedobálása épp elég is lesz ahhoz, hogy elégedettséget keltsen a nézőkben még akkor is, ha a fogaskerekek nemhogy nem illeszkednek pontosan, de olyan szedett-vedettek, hogy rég a rozsdatemetőben lenne a helyük. (Ugyanakkor a film első hétvégi, ötvenezres nézőszámát látva úgy tűnik, igaza is volt.) Ez persze korántsem csak Tiszeker felelőssége: a legnagyobb gond a forgatókönyvvel van, márpedig a stáb az előző, jobban sikerült filmekéhez képest új csapattal dolgozott, Dubinyák Rékával, Szántó Fannival és Ábrahám Ádámmal.
Az alapötlet az elegánsnál talán jobban emlékeztet a Good Bye, Lenin!-ére, csak épp filmes környezetbe helyezték: egy színésznő beveri a fejét a forgatáson, és olyan speciális amnéziával ébred, ami után az épp játszott szerepét érzi a valóságnak, azaz meggyőződése, hogy ő tényleg egy fodrásznő a kilencvenes évek közepén, a hétköznapokon gyűlölt színészpartnere tényleg a sármos, őt éppen meghódítani készülő író, míg a férfi, aki valóban a vőlegénye, teljesen ismeretlen számára. Az orvos pedig elrendeli, hogy ne is zavarják össze az igazsággal, mert attól csak még rosszabb lesz a helyzet, ezért a filmes stáb úgy dönt, amíg helyre nem áll a színésznő emlékezete, beköltöztetik ők a díszletlakásba, és eljátsszák számára, hogy a film a valóság.
Vertigo Media
Amivel csak egy igazán komoly nehézség jár: a sudribunkó férfiszínész elég nehezen tudja eljátszani akár egyetlen napig is, hogy kedves a nővel. Hacsak, netán, esetleg, nagyon meglepő módon végül mégis egymásba nem szeretnek, de semmiképpen sem szeretnék elspoilerezni egy ennyire nehezen kitalálható fordulatot.
De ez persze csak rosszmájú viccelődés: a tömegfilmes szabálykönyv szerint pont ennek a fordulatnak nem is kell meglepőnek lennie, sőt a nézők épp azért ülnek be egy ilyen filmre, mert előre tudják és elvárják, hogy az legyen a vége, ami. A kérdés csakis az, milyen út vezet addig a végig – és ez az, ami láthatólag nem érdekelte igazán az alkotókat.
Pedig az út maga a film,
mondta a romantikus vígjátékok legnagyobb szakértője, Lao-ce kétezer évvel ezelőtt. A hasonló alaphelyzetre épülő, sok-sok másik filmben az út abból áll, hogy a pokróc főszereplőt a körülmények arra kényszerítik, hogy szembenézzen saját jellemhibáival vagy akár még az azt okozó korábbi csalódásokkal, traumákkal is, és a két szereplő a nehézségek közepette úgy összecsiszolódjon, hogy bizonyos intim lélektani helyzetek révén meglássák és megszeressék a másikban az esendőt. Ehhez képest a Beléd estem férfi főszereplője (Szabó-Kimmel Tamás) a film jelentős részében egy felfuvalkodott, bunkó, macsó, nőgyűlölő seggfej, majd nagyjából nyolcvan percnyi filmidő után a női főszereplő (Rujder Vivien) szemébe néz, és azt mondja neki: rájöttem, hogy egy felfuvalkodott, bunkó, macsó, nőgyűlölő seggfej voltam, és ez rossz. Ami miatt a férfi és a nő egymás nyakába… Illetve nem, elnézést, megígértem, hogy nem spoilerezem el a dolgot.
Vertigo media
Csakhogy a két merőben eltérő tényállás (miszerint „seggfej vagyok” és „már nem vagyok seggfej”) megállapítása között lényegében semmi nem történik, ami indokolttá vagy érthetővé tenné ezt a pálfordulást vagy szerelmet (már amennyiben van szerelem, én ugyan el nem árulom, ha beledöglök se).
Lenne itt két út, amit meg lehetne mutatni, a nőé és a férfié, de mindkettő egyformán zavaros. A férfivel mindössze annyi történik, hogy nagyjából huszonnégy órán keresztül úgy kéne viselkednie egy nőnemű személlyel, mintha az ember lenne, nem pedig sáros lábtörlő, ami a huszonnégyből nagyjából két órán keresztül sikerül neki – de az alkotók szerint ez bőven elég korábbi életének feladásához, bársonyos szív növesztéséhez és ahhoz is, hogy a másik fél beleszeressen (vagy ne). Illetve van egy pásztorórája, amikor nem áll fel neki, de nagyon remélem, hogy az alkotók nem ezt a rendkívül összetett és érzékeny ötletet szánták arra, hogy megindokolják, miért is dönt úgy a fickó, ideje megváltoztatnia az életét.
Vertigo Media
A nő esetében a Good Bye, Lenin!-t megkavaró ötlet is erősen bezavar a logikába (és itt a logikát limonádés értelemben kell érteni: ebben a műfajban ez a szó azt jelenti, a dolgok történjenek úgy, amiről a néző legalább romantikus vágyképeiben képes elhinni, hogy van valami realitásuk). A nő ugyanis még csak nem is a saját személyiségével van jelen ebben a huszonnégy órában, hiszen teljesen másnak képzeli magát, és legalább tizenhatszor el is mondják, hogy ez bizony tényleg így van, nincs itt semmi turpisság. Így pedig még kevésbé érthető, hogyan is szerethet bele a saját életét élő színész a valóságos színésznőbe, ha még csak nem is vele volt összezárva egy napot, hanem egy kitalált figurával. Vagy meglátta, hogy nahát, ez a csaj lehetne teljesen másmilyen is, és ha így lenne, akkor egész elviselhető lenne? Az is szép mondanivaló, a maga módján.
És akkor az a sokkal földhözragadtabb ellenérv még szóba sem került, hogy a színésznőt annyira ostoba beszélő gumikacsának ábrázolja a film az amnéziájára hivatkozva, hogy senkinek semmi oka nincs beleszeretni. (Hacsak nem arról akar titokban szólni a film, hogy az üresfejű bunkó férfi mellett varázsütésre üresfejű lánykává változik a nő is, és így már illenek egymáshoz.) Az alapötlet az volt, hogy a képzelt/forgatókönyvben megírt fodrászlány olyan csajszi legyen, akinek a Bravo magazin párkapcsolati rovata a bibliája, és ezért csinál hülyeségeket, de az ötlet megvalósítása kicsit túlfutott, és a felnőtt nő így egy kevésbé pallérozott tizenkétéves lány érettségi és érzelmi szintjére került, amit talán viccesnek szántak, de sokkal inkább fárasztó.
Ebből adódik egy másik „talán erre megy majd a sztori”-pillanat is: egy ponton kiderül, hogy a nő azért ilyen sekélyes gondolkodású, mert a férfi forgatókönyvíró szerint bezzeg akkoriban még rendes értékrendje volt a nőknek, és örültek, ha vacsorát rakhattak a férjük elé, amikor az hazajött a munkából. Felcsillan a feminista szem: akkor ezért volt az egész! Micsoda váratlan fordulat, hogy mindez szándékos volt, a limonádé csak a látszat, a trükkös bevezető a genderügyi gondolatok elé! Ül a csillogó szemű feminista a moziban, dörzsöli a kezét össze meg össze, és vár. Vár egészen a vége főcímig, amikor már muszáj elhinnie, hogy az alkotók amúgy egyáltalán nem akartak mit kezdeni ezzel a gondolattal (sem), túl azon, hogy elhangzott, és egy szereplő azt mondta rá: ez bizony nem helyes gondolkodásmód.
Mondjuk tényleg nem helyes, azt meg kell hagyni.
Vertigo Media
Aztán van még egy olyan félmondat is, ami arra utal, szólhatna a film akár arról is, miért is jó, hogy a főhősnő a hozzá látszólag semmilyen módon sem illő vőlegényével van együtt, de ebből sem lesz semmi, és nem derül ki az sem, ha ennyire tökéletesen össze nem illőre írták a két karaktert, akkor miért írták őket egymás menyasszonyává és vőlegényévé. De persze álszent kérdés ez, természetesen azért írták így, hogy drámaibb legyen a helyzet a közelgő esküvő miatt, arra meg, hogy soha semmi ok nem volt elképzelhető arra nézvést, miért is közeleg az az esküvő, hát, spongyát rá.
Ez a
spongyát rá,
ez tulajdonképpen a film fő, sőt egyetlen dramaturgiai mozgatórugója, hogy ne mondjuk, ars poeticája. Tök mindegy, hogyan sodródik, mint fürdőkád habjában, a gumikacsa meg a bunkó, csak legyen meg, aminek meg kell lennie, jöjjön rá, hogy seggfej, jöjjön rá, hogy egymáshoz illenek (vagy nem), legyen csókjelenet és legyenek poénok. Poénokról pedig vagy jót, vagy semmit, maradjunk tehát abban, hogy biztosan van, akiket megnevettet, biztos nem komor arccal jött ki az az ötvenezer néző a moziból, vagy nem mind.
A főszponzor állandó reklámozása ötletesen van megoldva, és a nosztalgiafaktor behozása többnyire ízlésesen történik tárgyakkal és zenével egyaránt, kivéve, amikor a szereplőknek muszáj meghallgatniuk az Animal Cannibalstól a Takarítónő című nótát, mert máskülönben lehetetlen, hogy eszükbe jusson egy felmosó, port törlő és sepregető nő láttán a „takarítónő” szó, de az az igazság, hogy ebben a filmben nemcsak a főhősnő van tökhülyének ábrázolva, hanem általában mindenki. Ennélfogva a színészi alakításokról is nehéz igazán méltó módon megemlékezni, mert hát mit nevezünk megfelelő gumikacsa-alakításnak? Nem a színészek írták a saját figuráikat, nem ők tehetnek róla.
A Beléd estem egy rettenetesen gagyi film forgatásával indul, csak percek után derül ki, hogy amit látunk, az szerencsére nem „a” film, csak egy film a filmben. Merész vállalás ez, mert ahhoz, hogy ez a fellélegzés és megnyugvás kitartson, a filmbeli filmet követő, valódi filmnek jelentősen jobbnak kell lennie a kiparodizáltnál. Mindenesetre van másfél óránk reménykedni, hogy ez így lesz, és a merészség jutalma nem a kudarc. Tudják, egészen a vége főcímig.
Nyitókép: Vertigo Média
