Most már nekünk, magyaroknak is van saját karácsonyi romantikus vígjátékunk, mondták a Nagykarácsony című magyar karácsonyi romantikus vígjáték alkotói, én pedig olyan szomorkásan mosolyogva, mint az a fickó az Igazából szerelemből, még gyorsan hozzátenném, hogy

most már nekünk, magyaroknak is van olyan karácsonyi romantikus vígjátékunk, amilyenből decemberben minden vasárnap kora délután lead egyet valamelyik kereskedelmi tévé.

Egyetlen egy kérdés maradt, hogy akkor most nekünk, magyaroknak ez pontosan mennyire is jó, amire könnyen lehet cinikus választ adni – ilyen cinikus bevezetés után egészen adná is magát –, de azért létezik kevésbé lesújtó felelet is.

Az tény, hogy a #Sohavégetnemérős című zenés „Wellhello-filmről” ismert rendező, Tiszeker Dániel nem akar mást, mint magyar nyelven készíteni egy hollywoodi romkomot: ennek a filmnek nem az a célja, hogy minél pontosabban kifejezze az alkotójának gondolatait a világmindenségről meg mindenről, vagy hogy mondjon valami eredetit és egyedit az élet valamelyik fontos dolgáról – legyen az akár a szerelem –, hanem az, hogy lehetőleg a szakma szabályait minél jobban elsajátítva sikerüljön készítenie egy filmet a műfaj sablonjainak összelegózásával, pontosan betartva, hogy melyik építőelemet hova kell illeszteni.

Ötvös András és Zsigmond Emőke

InterCom

Ebből áll össze egy tűzoltó meg egy alsós tanárnő szerelmének a története: nem lehet azt mondani, az a film tétje, hogy beteljesül-e, mert ott van a szabálykönyv utolsó oldalán, hogy beteljesül, hátra se kell lapozni, hogy tudjuk. Szóval egy fiatal, remek tűzoltó valamiért épp szakít a barátnőjével – bár már a film előzetese is elspoilerezi ezt a jelenetet, én most mégse tennék így, egyúttal óva is intve mindenkit az előzetestől –, és a vonatkozó trauma hatására ráadásul összeszed egy jól megtermett tériszonyt is, ami lényegében egyenlő a tűzoltói jövőképének a porig égetésével. (Bocsánat.) Így aztán kivezénylik a karácsonyi vásárba, hogy kirendelt katasztrófavédelmisként felügyelje az alsósok betlehemes műsorának próbáit, meg a cuki tanárnőt, bár ez már nem szerepel a munkaköri leírásban. És hogy kijöjjön a klasszikus operett-felállás, a primadonna és a bonviván mellett ott a szubrett és a táncoskomikus is: az egyik betlehemező gyerek elvált anyukája, meg a simlis vásári árus, aki valahogy megpróbálná felszedni őt.

És ha modellezzük azt a helyzetet, miszerint nappali, vasárnapi ebéd után nem sokkal, tévékapcsolgatás, pont kezdődik a film, valami Nagykarácsony, azzal biztos kihúzzuk a Reszkessetek, betörők!-ig, bejgli az ölben, a radiátorból a langymeleget, mint üveggolyót, megkapjuk, akkor minden rendben.

A Nagykarácsony egy kedves, szerethető film, bájos figurákkal, bájos helyzetekkel, egynél több jópofa szituációval, a végére meg még a szív is ellágyul, mint az elöl felejtett marcipán.

Főleg, mert egy olyan alkotóeleme mégiscsak van az ilyen agyonhasznált zsánerelemekből felépülő filmeknek is, ami minden Lego-csomagban más és más: a színész. És Tiszeker Dániel megtalálta a legjobbakat, akiket lehetett: Zsigmond Emőkét, aki úgy tud tanítónénit játszani, hogy még meg se szólal, de a szemében már megcsillan annak a harminc gyereknek a tükörképe, és aki többet mond el egy nyelésével, mint a forgatókönyv egy oldalnyi beszéddel. És Ötvös Andrást, aki nem próbál se macsó lenni, se szerethető antimacsó, sokkal inkább önazonosságra törekszik, vagy talán nem is törekszik, csak úgy ez árad belőle: nem karikatúra vagy karaktertanulmány, hanem egy srác a szomszéd házból, aki épp kétségbeejtő helyzetben van, és ezzel tisztában is van, csak a megoldással nincs, amitől alapvetően elég rosszkedvű, ahogy mind azok lennénk.

Scherer Péter

InterCom

És ott van Pokorny Lia, aki szintén nem hasonlít arra a csinosanyuka-karakterre, akit a fantáziátlanabb néző elképzelne ezerkétszáz másik hasonló film alapján, leginkább azért nem, mert ő mindig egy kicsit máshogy mondja ki a szavakat, mint amit egy színésztől várnánk, épp olyan váratlansággal, ahogyan egy szimpatikus idegentől is izgalmas minden mondat. Scherer Péternek meg, mint az árusnak a gyűrött ezresek, a zsebében van ez a simlis seftes, de így is ki tud jönni a rutinból, amikor kinyitja a matrjoska babát, és kiszáll belőle a második, eggyel kisebb Scherer, aki csak áll ott pőrén, ahol már nem segítenek a bevett trükkök, muszáj őszintének lenni, akármilyen kiszolgáltatottá is tesz az.

És vannak a filmnek kifejezetten kellemes ötletei is, kezdve nyilván a tériszonyos tűzoltóval kiindulási pontként, amit bőségesen ki is aknáznak, részben a megmentésre váró, a tériszony miatt végül megmentővé váló Mészáros Máté remek szomorúbohóc-képességeinek köszönhetően, de ilyen a film egy poénra építő első jelenete is. Vagy ott van Szabó Kimmel Tamás karaktere: a színész önmaga karikatúráját játssza, egy nagymenő, ripacs sztárt, aki épp egy bombasztikus filmben játszik tűzoltót, és vele van teleplakátolva a város – kellemesen önironikus geg ez nemcsak Szabó Kimmeltől, de a filmkészítőktől is. Szóval üzembiztosan eljutunk az első csókig, és ha valamitől, akkor a színészektől olyan az íze, mint a méz meg az áfonya.

Azért feltűnik, hogy itt-ott csak nem áll össze a két kicsi legó, sőt néha több se. Van, hogy valami nagyon hiányzik egy-egy jelenetből, és aki levizsgázott Hollywoodból, biztosan azonnal rá tudja vágni mindig, hogy mi: hol csak a ritmus, hol még egy hatáskeltő elem, hol plusz egy ötlet, hol egy-két erősebb mondat, hol egy frappánsabban megírt szituáció, hol némi izzás a szereplők között – talán túl sok a tűzoltó ilyen égéssel összefüggő igényekhez.

Pokorny Lia

InterCom

És az is tud fájni, amikor a népes forgatókönyvíró-gárda (Angyalosy Eszter, Fehér Boldizsár, Fehér Gáspár és Horváth András Dezső) a leges-legelkoptatottabb sablont veszi elő minden önreflexió vagy egyediség nélkül, például hogy az ex pont akkor állít be, a férfi pont úgy reagál, ahogy a filmekben és az operettekben szokás (és véletlenül sem úgy, ahogy az életben), satöbbi. Ilyenkor is a színészek tudják menteni, amit lehet, például amikor Zsigmond Emőke úgy vágja oda azt az egy kikosarazó mondatot, hogy érezni a hangja remegésén, őt jobban megviseli, mint azt, akinek mondja, hogy kisegérként tigrisüvöltést kellett hallatnia. Végül pedig az addig amúgy hitelesnek tűnő tűzoltószakmai sztoriszálat is feláldozzák a cukiság oltárán, noha biztosan lehetett volna találni olyan megoldást, amitől nem kell azt érezni az utolsó percben mégis, hogy ez a film is Habcsókországban játszódott, noha addig pont lehetett annak örülni, hogy nem.

És mégis.

Mégis ott van egy másik válasz is az „akkor ez most miért is jó nekünk” kérdésre,

az evidensen idekívánkozó „semmi értelme olyat csinálni kicsit sárgábban és kicsit savanyúbban, amit Hollywoodban hetente kiráz valaki profibban a kisujjából, ebédszünetben” mellett. Hogy legalább azok a színészek kapnak egy kis reflektorfényt tőle, akik már ezer éve megérdemelnék, hogy jobban ismerjék a nevüket, mint azokét, akik a celebrovatokban az ő helyüket foglalják el. Hogy ha már meglehetősen súlytalan szórakoztatás, akkor legalább legyen annyi járulékos haszon, hogy pár ember fejében egy oldallal bővüljön az a celebrovat, mert itt tényleg még a mellékszerepekben is olyan színészek játszanak jól, akikre érdemes lenne odafigyelnie nemcsak a filmrendezőknek, de a mozi kívül színházba is járó nézőknek is.

Csak hát ha a sárgával amúgy nem is lenne semmi baj, a kicsit savanyú az pont habcsókból azért mégsem az igazi, akárhogy is forgatjuk a szánkban. Mennyivel egyszerűbb lenne Zsigmond Emőke- és Ötvös András-rajongótáborokat építeni, ha egy kicsit jobban el lennének találva azok az ízek az édességben!

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: