A svájci banktitok szinte önálló kereskedelmi márkaként működik, mint a svájci óra vagy a svájci bicska. A brand igen sok hasznot hoz az országnak, amelyről az Alpok és a tejcsoki mellett elsősorban a bankok jutnak az emberek eszébe, ahol gazdag és titkolózó személyek vezetnek számlát. Az üzleti életben a svájci bankok persze az évszázados hagyományok alapján megbízhatóan és szolid üzletpolitikával működő, kiváló minőségű szolgáltatásokat nyújtó pénzintézetek képét mutatják, és ennek is köszönhetik a népszerűségüket, emiatt válhatott Svájc a pénzügyi szolgáltatások egyik legfontosabb csomópontjává. Mindazonáltal köztudott, hogy az alpesi ország pénzintézetei sohasem voltak finnyásak a náluk elhelyezett betétek eredetét illetően, s a rájuk bízott titkokat valóban nem kötötték senki orrára.
Bankház Zürichben. Mesés épület, mesés imázs, meseszerű titkok
hvg.hu
A legenda azonban rövidebb életű, mintsem gondolnánk. A szigorú banktitkot megalapozó Svájci Banktörvényt ugyanis csak 1934-ben fogadták el egy franciaországi közéleti botrányt követően. Fabien Alberty parlamenti képviselő ugyanis leleplezte, hogy a francia elit prominensei (köztük politikusok, bírók, gyáriparosok, egyházi vezetők, a sajtó vezető emberei) a pénzüket svájci bankokban rejtették el, hogy elkerüljék az adózást. A képviselő nem is elsősorban az adótörvények kijátszása miatt háborodott fel, hanem azt kérte számon, hogy ezeket az embereket miért nem érdekelt, hogy a betéteiket a svájci bankok Németországnak kölcsönözhetik ki. A botrány azonban – mint azóta kiderült – igen jó szolgálatot tett a svájci bankoknak, hiszen a nyomában megszavazott törvény nagyon szigorúan védi a betéteseket.
A legenda felépüléséhez azonban ez a történet nem lett volna elég erős. Már akkoriban terjedtek a hírek, hogy a svájci bankok a zsidó vagyonok után kajtató nácik elől kívánta igazából elzárni az információt. A törvény azonban egy nem várt hatással is szolgált. Svájc a kémek valóságos átjáróházává vált. Az alpesi ország semlegessége, centrális fekvése, remek közlekedése és kiváló szállodái miatt eleve mindenféle titkos találkának kézenfekvő színhelyet adott, de a banktitkok után kutató kémek csak tovább gazdagították a titokzatos ügyek és személyek színes kínálatatát. Mintha egy klasszikus krimit lapozgatnánk. További municiót szolgáltatott a banktitkot övező legenda duzzadásának egy 1966-ban a Schweizerische Kreditanstalt (SKA) banknak tulajdonított tanulmány, amely megerősítette, hogy a náci kémek miatt volt szükség a törvény 1934-es beiktatására. A Svájci Bankszövetség (Schweizerische Bankiersvereinigung) már akkor egy szép tündérmesének nevezte az ügyet, de aztán állítólag éppen a banktitkot érő támadások miatt pár hónappal később ismét meglengették, hogy az ügyfelek védelmében a törvény segítségével még legnehezebb időkben is milyen jól helyt lehetett állni.
A svájci banktitok szabályok szigorúan korlátozzák az információk megosztását harmadik személyekkel, beleértve az adóhatóságokat, külföldi kormányokat, sőt a svájci hatóságokat is, kivéve, ha a kérés egy svájci bírótól érkezik a törvényben előírt feltételeknek megfelelően alátámasztva. A bakszolgáltatások igénybevevői azonban nem burkolózhatnak teljes névtelenségbe, még azok sem, akiket a pénzintézetek alkalmazottai számára mindössze egy számkódról ismertek csak. A svájci bankjog ugyanis megengedi az információk megosztását másokkal nyilvánvaló bűnügyek esetében, így mód van a terroristák által használt vagy adócsalásokban érintett bankszámlák leleplezésére. Ám a banktitok nem teszi lehetővé a számlatulajdonosok kiadását, ha egyszerűen csak az adóelkerülés miatt svájci pénzintézetben elhelyezett, be nem vallott jövedelmek feltárása lenne a cél.
A G20 országok és az OECD nyomására a svájci kormány 2009 márciusában bejelentette, hogy a továbbiakban nem tesz különbséget a külföldi ügyfelek esetében az adócsalás és az adóelkerülés között. A belföldi ügyfelek esetében viszont fennmarad a régi szabályozás.
Rudolf Elmer bejelentése ezek után két dolgot jelenthet. Svájci illetőségű betétesekről vannak információi. Vagy sok mindenki másról is, ami viszont feltételezi, hogy a svájci bankok számos információt nem osztottak meg, amelyek a különféle kormányok és hatóságok érdeklődésére komolyan számot tarthatnak, vagy éppenséggel olyan információkat adnak közre, amelyeket ezek akarnak eltitkolni. Elég példál csak a túszszabadítási vagy kalózkodási ügyek eddig avatatlan szemek elől elzárt folyamataira gondolni.
