A minimálbér csökkentését szorgalmazók úgy érvelnek, hogy – a kereslet-kínálat törvényének engedelmeskedve - ha esnének a bérek, akkor a vállalatok több embert vennének fel dolgozni, aminek köszönhetően automatikusan csökkenne a munkanélküliség. Az egyes dolgozók fizetése ugyan visszaesne, a teljes munkaerő bázis összesített jövedelme azonban a több munkahelynek köszönhetően emelkedne, vagyis több munkahely, nagyobb jövedelem és növekvő gazdaság lenne a végeredmény. Egy válság a rugalmas béreknek és munkaerőpiacnak köszönhetően így könnyen leküzdhető lenne, sőt néhány év múlva a bérek akár vissza is emelkedhetnének az eredeti szintre.

Az ellentábor szerint ugyanakkor egy válságban a vállalatok elsősorban nem azért bocsátják el a dolgozókat, mert magas a bérköltség, hanem azért, mert nincs kereslet a termékekre és szolgáltatásokra. Ha pedig nincs kereslet, akkor hiába az alacsonyabb bér, nem éri meg plusz dolgozókat felvenni, hiszen a megtermelt plusz termékeket amúgy sem venné meg senki. A minimálbér csökkentése így csupán egy jövedelem-átcsoportosítás lenne a munkavállalók felől a vállalatok felé. Ráadásul a gazdaság a csökkenő bérek és csökkenő árak nyomán könnyen lefelé tartó spirálban találhatja magát, ami elhúzódó deflációval és helyben járással végződhet. A bércsökkentés ellenzői úgy látják, hogy a minimálbér csökkentése nem megoldást jelentene a gazdasági válságra, hanem épp ellenkezőleg, az elhúzódásához vezetne.

A Pénzügyi Szemle blog szerzője szerint ez a vita már régóta foglalkoztatja a közgazdászokat, annyi bizonyos csak, hogy bármit is hoznak ki a közgazdasági modellek, a minimálbér megvágása politikailag teljességgel elfogadhatatlan, így a probléma megoldása szigorúan elméleti szinten folyik csak.