"A búcsúzásból ma már nem lehet megélni"

Pápai Rudolf: Húsvétkor kezdődik, áprilistól novemberig tart a szezon. Régen haza se mentünk ez idő alatt, legfeljebb páran az öregek közül hazaugrottak megnézni, rendben van-e a lakás. Gyerekként nagyon élvezetes volt ezt megélni: utaztunk egyik búcsúról a másikra, sok család együtt, lakókocsikkal. 18-20 kocsival összesen.

Roma Sajtóközpont: Mi alapján dől el, hogy ki hova megy?

P. R.: Mindenkinek megvan a maga kis területe, megyékre van osztva. Mi sárváriak vagyunk, így Vasba, Győr-Sopronba és néha Zalába járunk. Olyan helyekre, ahová már a dédszüleink is jártak. Naptár alapján haladunk, mikor, hol lesz búcsú, falunap. 32 településre megyünk ki egy évben.

RSK: Az elmondottak alapján nagyon romantikusnak tűnik ez az élet.

P. R.: Sokan csak azt látják, hogy felvonulunk, itt vagyunk, fények, zene, milyen jó nekünk. Pedig ez kemény meló. Most ugyan csak négy teherautóval jöttünk, de nyolc embernek két-két napig tart, míg összerakják, illetőleg lebontják, amit itt lát. Az utazás pedig már nem olyan, mint régen – kevesebben megyünk, és szinte minden nap hazajárunk.

hvg.hu

RSK: Kis és nagy ringlispíl, egy klasszikus körhinta, dodzsem és ugrálóvár. Utóbbin kívül mindegyik egyedi tervezésűnek tűnik. A díszítésük, festésük, bár a figurák nem maiak, frissnek tűnik. Hogy megy ez? Kinek szólnak, hogy kellene még egy ringlispíl, vagy, hogy „lekopott a Meg Ryan”?

P. R.: Mesteremberek készítik az eszközöket, és vannak külön szakemberek a festésre is. A nagyobb karbantartási munkálatokat is ők végzik el. Évtizedes kapcsolatok ezek. Hónapokkal előre egyeztetünk velük, mire van szükség, ki, mikor ér rá, persze szezonon kívül. A technológia is sokat változott. Képzelje el, milyen nehezek voltak korábban! A körhinta lovai, autói fából meg fémből készültek, ma már műanyagból öntik mindet – jellemzően Olaszországban. A dodzsem úgy jött, hogy a nyolcvanas években már ki lehetett járni nyugatra. Sok búcsús járt ki, szinte egyesével hozták be az autókat, aztán a többit legyártatták egyedileg.

RSK: Lehet tudni, hogy mennyien űzik ezt a szakmát?

P. R.: A központunk (Szórakoztató és Vidámpark Vállalkozók Országos Egyesülete - szerk.) szerint 800 vállalkozás csinálja jelenleg, de ezer abbahagyta. Mi például tizennégyen vagyunk testvérek, és tízen visszük a szakmát – négyen már feladták.

RSK: Mit csinálnak, amikor vége van a szezonnak?

P. R.: Olyankor végezzük el a javításokat, karbantartásokat. Meg persze dolgozunk. Idénymunkákat. Ősztől szezonális munkát végzünk, például sokat dolgoztunk a fakitermelésben. A szüleim és nagyszüleim idejében nyáron kerestünk annyit, ami télre is kitartott. 1990 és 2000 között is jó volt, lehetett keresni és fejleszteni, az adók meg a helypénz se voltak ilyen magasak. De a búcsúzásból ma már nem lehet megélni. Mi nyitottunk egy kisboltot otthon, most azt fejlesztgetjük.

hvg.hu

RSK: Az iskolát hogyan végezték el, ha egyfolytában úton voltak?

P. R.: Vándoriskolások voltunk. Volt egy papírunk, és ahol épp megálltunk, ott járhattunk iskolába. Ez így ment a nyolcvanas évek végéig. A fiatalabb generációt nem érdekli a búcsús élet, mennek inkább továbbtanulni. A gyerekeim már otthon maradtak a nagyszülőkkel. Mindnek szakmája van, sose foglalkoztak ezzel. Én is kitanultam a lakatos a szakmát, de nem dolgoztam benne, mert mindig ez volt, a búcsúk. Meg nem is szerettem volna, ha valaki nekem parancsol, például egy gyárban. Én ebbe a szabad életbe születtem bele, nekem csak a szüleim parancsoltak.

RSK: Ma is jellemző, hogy a szintók végzik ezt a tevékenységet?

P. R.: Sok szintó család csinálja még mindig, itt is három vállalkozással vagyunk kint. Az egyik az unokatestvéremé, a másik a sógoromé, meg itt vagyok én a feleségemmel. Persze ma már csinálják mások is.

RSK: Beszélik még a nyelvet?

P. R.: Mi már nem tanultuk meg, a szüleim egymás közt még beszélték. A fiatalabbak már meg se értik.

Fortepan / Karabélyos Péter

RSK: Feltűnt, hogy nincs céllövölde. Régen pedig ez volt a fő attrakció. Mi történt?

P. R.: Tíz éve hagytuk abba, mert igen ráfizetéses volt. Először az árubeszerzéssel voltak gondok. A báb- és játékkészítők kihaltak, ezért aztán megdrágultak a játékok, és nehéz lett a céllövöldés tárgyak beszerzése. Innentől nem érte meg. De összességében is lejtmenet van: csökken a kereslet, magasak a tarifák, sok a költség. Az eszközöket évente vizsgáztatni kell. Az autókat is, mint egy fuvarosnak. Az áram, a helykiváltás rengeteg pénzbe kerül. Ha minden rendben van, akkor még ott van az időjárás. Ha esik az eső, akkor nem jönnek. És senki nem kérdi meg, hogy ezt hogyan gazdálkodjuk ki. Aztán meg a munkanélküliség: nincs pénze az embereknek, kétszer is meggondolják, kihozzák-e a gyerekeket.

RSK: Hogyan tovább?

P. R.: Nem sokáig csinálom már, meg akarok válni ettől, inkább az otthoni boltunkkal foglalkoznék. De nehéz meghozni a döntést, a feleségem például nem akarja abbahagyni, nem akarja megtörni a hagyományt, pedig ez az üzlet ráfizetéses.