Kompromisszumként próbálja eladni a brit konzervatív kormány az EU-val összehozott megállapodást, ami sokkal inkább visszakozásnak tűnik.
A konzervatív kormánynak sikerült Nagy-Britanniát Norvégia helyzetébe lavíroznia: 2019-től az EU-n kívülről fizethet a közös kasszába, be kell tartania az uniós szabályokat, ám nem szólhat bele azok alakításába. Ezt tükrözi a drámai fordulatokban bővelkedő folyamat után a múlt héten London és Brüsszel között megszületett megállapodás. Theresa May kormányfő lényegében az unió által a tárgyalások második szakaszának megkezdéséhez sarokkőnek tekintett mindhárom kérdésben – az ír határ, a Nagy-Britanniában élő uniós állampolgárok státusa és a lelépési díj nagysága – beadta a derekát.
A kormány keményvonalas Brexit-párti tagjai – köztük a tavalyi népszavazás idején a kilépést támogatók kampányát vezénylő Boris Johnson külügy- és Michael Gove környezetvédelmi miniszter – azonban mindkét fél számára előnyös kompromisszumként, sőt egyenesen May győzelmeként állították be a megállapodást. May valóban diadalmaskodott, csakhogy nem az EU-val szemben nyert csatát, hanem kormányának és a konzervatívok parlamenti frakciójának Brexit-bajnokain kerekedett felül. May olvasatában semmi sem változott, továbbra is tartja magát a márciusban bejelentett kemény Brexithez, vagyis a kilépéshez az egységes piacról és a vámunióból. Frakciójában viszont akadnak, akik úgy vélik, a szerintük megadóvá vált brit állásponttal megnyílt az út a Philip Hammond pénzügyminiszter által képviselt úgynevezett puha Brexit, a Brüsszellel kötött különalku felé. A legélesebben a populista kampányával a népszavazás győzelmében elévülhetetlen szerepet játszott Nigel Farage támadta az egyezséget, mondván: „May az áttörés érdekében behódolt Brüsszelnek, és most a teljes megalázás következő fázisába léphetünk.”
Elindulhat az újabb felvonás. Az Európai Bizottság javasolja, hogy a tagállamok december 14–15-ei csúcstalálkozóján döntsenek a Brexit-tárgyalások második szakaszának megkezdéséről, amire 2018 márciusában kerülhet sor. Először arról lesz szó, hogy a kilépést követő két átmeneti évben hogyan alakuljon Nagy-Britannia és az EU kapcsolata, a végleges viszony meghatározása csak ezután következik. A második szakasz a meglehetősen döcögősen alakult elsőnél sokkal nehezebb lesz, ebben egyetért Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság, illetve Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, valamint Michel Barnier, az EU Brexit-ügyi főtárgyalója.
Tusk közölte, hogy az EU tudja, mit ajánl a 2019-es kétéves átmeneti időszakra: bár Nagy-Britannia már nem lesz EU-tag, de el kell fogadnia a régi és az újonnan születendő uniós szabályokat, az Európai Bíróság joghatóságát, s mindezt anélkül, hogy a döntéshozó testületekben egyetlen brit tag is részt venne. Barnier az átmeneti időszak utáni kapcsolatokról pedig azt mondta: ha Nagy-Britannia valóban kitart az egységes piacról és a vámunióból távozás mellett, akkor a Kanadával megkötött szabadkereskedelmi megállapodás mintája jöhet csak szóba.
A brit kormány a lelépési díjjal kapcsolatban arra vállalt kötelezettséget, hogy 2019-ben és 2020-ban is befizeti a rá jutó összeget a közös költségvetésbe, mintha még mindig az EU része lenne. A nettó befizetőnek számító Nagy-Britannia semmit sem akart beadni a közösbe a kilépés után, s a meggondolatlan kijelentéseiről híres Johnson nyomdafestéket nem tűrő szavakkal fejezte ki felháborodását, amikor megtudta, hogy Brüsszel ezt egészen másképp látja. London aztán bedobta a 20 milliárd eurónyi lelépési díj ötletét, ami végül ennek a többszörösére is rúghat. A megállapodásban konkrét összeg nem szerepel, csak a kiszámítás mechanizmusa, aminek alapján a brit kormány 40-45 milliárd euróra teszi a pénzügyi kötelezettséget. Szakértők szerint azonban ennél lényegesen nagyobb lelépési díjról lehet szó, hiszen vannak olyan, a jelenlegi tagságból eredő vállalások – például az EU-ban dolgozó britek, európai parlamenti képviselők nyugdíja –, amelyek évtizedekre is kinyújthatják a fizetést. Engedményként fogható fel, hogy a nagy-britanniai uniós intézmények átköltöztetésének költségeit nem számítják fel a briteknek.
A tavalyi népszavazás idején a legfőbb érv a kilépésre a szigetország szuverenitásának visszaszerzése volt, ami a Brexit-pártiak olvasatában azt jelenti, hogy megszűnik fölöttük az Európai Bíróság joghatósága. A mostani megállapodásban elérték, hogy a brit bíróságok joghatósága élvez elsőbbséget, ám a kilépést követő nyolc évben az uniós állampolgárok dönthetnek úgy, hogy az Európai Bírósághoz fordulnak. Az utóbbi határozatai ebben az időszakban kötelezőek maradnak a brit hatóságokra. A vita valójában szimbolikus, hiszen igen kevés az olyan vitás kérdés, ami Nagy-Britanniából az Európai Bíróság elé kerül. Abban pedig már korábban megállapodtak, hogy a 3,2 millió uniós állampolgár jogai nem sérülnek, ugyanabban az elbánásban részesülnek, mint eddig, s mint az EU más tagállamaiban élő mintegy 1,2 millió brit. Csupán letelepedési státusért kell folyamodniuk.
A legnagyobb vihart az ír határ kérdése kavarta, ezen majdnem zátonyra futott a megállapodás. Az érdekelt három fél sem akarja, hogy az 500 kilométeres határ szabad átjárhatósága megszűnjön. Ez ellentétes a katolikusok és a protestánsok megbékélését hozó, 1998-as nagypénteki megállapodásban foglaltakkal. Csakhogy a határ visszaállítása elkerülhetetlen, ha Nagy-Britannia kilép az egységes piacról és a vámunióból. Átmeneti megoldásként May bedobta, hogy Észak-Írország maradjon az egységes piac része, ami nem volt elfogadható az északír protestáns Demokratikus Unionista Párt (DUP) számára.
A May kisebbségi kormányát kívülről támogató DUP az Észak-Írországgal együtt alkotott Egyesült Királyság egységes piacának megőrzése érdekében ragaszkodott ahhoz, hogy csak ugyanazokkal a feltételekkel hajlandók kilépni az EU-ból, mint Nagy-Britannia. A hosszas egyeztetések, ultimátumok, az egyezmény többszöri átszövegezése után végül olyan megoldás született, amit a párt elfogadott. Ám a szöveg nehezen értelmezhető. Van, aki szerint Nagy-Britannia azt vállalta, hogy külön megállapodás hiányában lényegében tartja magát az egységes piac és a vámunió szabályaihoz, ami a keményvonalas Brexit-pártiak számára vörös posztó.
Nem véletlenül emlegeti May a közös dokumentum első oldalán szereplő, mind a két fél számára hivatkozási alapul szolgáló megfogalmazást: „semmiben sincs megállapodás, amíg mindenben nincs megállapodás”. Bár sem a DUP, sem a keményvonalas Brexit-pártiak nem elégedettek maradéktalanul a mostani alkuval, azt is világosan látják, hogy annak megtorpedózása May bukásához és a radikális baloldali Jeremy Corbyn irányította Munkáspárt hatalomra kerüléséhez vezethet.
TÁLAS ANDREA
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
