A francia közgazdász hét éven át volt a válságmenedzselés elméleti megalapozója. Alapos fazonigazítást hajtott végre az IMF-en, és kulcsszerepe volt az Egyesült Államokból tovagyűrűző pénzügyi krízis hatásainak enyhítésében.  

„A válság lehetőséget teremtett arra, hogy a korábbi hiedelmeket felülvizsgáljuk” – mondja, ám egy nagy szervezetet nem könnyű átprogramozni. „Tudós próbáltam maradni, aki az adatokból indul ki. Azok pedig világosan megmutatták, hogy az erőteljes megszorítások a múltban is jobban visszavetették a növekedést, mint ahogy előzetesen feltételeztük. Emiatt senki nem sáros, mindenki a megelőző évek tapasztalatai alapján, a lehető legjobb tudása szerint dolgozott, de kiderült, hogy túl optimisták voltak. Az új felismerést házon belül megvitattuk, és meggyőztem a vezérigazgatót, Christine Lagarde-ot, hogy ki kell állnunk a nyilvánosság elé. Még akkor is, ha rövid távon megvan az ára, ha beismerjük, hogy tévúton jártunk” – tekint vissza a kezdeti nagy dilemmára.

Blanchard bepillantást enged a hatalmas szervezet belső életébe, Washington és Brüsszel konfliktusába, beavatja az olvasót a görögországi válságkezelés buktatóiba, és abba is, miként vett figyelembe az IMF a gazdaságpolitikai programok megítéléséhez egyre több humán tényezőt: az egyenlőtlenség alakulását, az egészségügy, az oktatás helyzetét, a nők foglalkozatását, keresetét.

A következő válságig van elég idő, hogy a tanulságokat világszerte levonják? – kérdezte a HVG. „Észszerűen bizakodó vagyok, de nem teljesen. Az új felügyeleti szabályok szigorúbbak, egyre jobbak a kockázatokat felmérő stressztesztek, a bankok tőkemegfelelési mutatója magasabb. De nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy ezeknek nem lesznek mellékhatásaik. Például ha szigorúbban ellenőrizzük a bankokat, és észszerűséget követelünk tőlük, romolhat a jövedelmezőségük, a profitjuk” – fejtegette.

További részletek a héten megjelenő HVG-ben.