Lassan ránk omlik a tető

– mutatja a kis kalyibát a sándorfalvi Kővágó dűlőben Bóta György, miközben előkotorja a kapukulcsot. A zártkerti övezetben álló házikóban egy apró szoba és egy kis konyha fért el, ebben laknak négyen másfél év óta. Ők a szerencsés kilakoltatottak, mert nekik maradt annyi pénzük az árverés után, hogy legalább egy kunyhót vegyenek, ahol meghúzhatják magukat. Az albérleti árakat nem tudták volna kiszorítani még kettejük jövedelméből sem.

Szlavkovits Rita

Másfél évvel ezelőtt a végrehajtási eljárás az után indult be, hogy a szegedi önkormányzat sok évvel ezelőtt temetési segélyt adott Bótának, amikor az édesapja meghalt. Az akkor munkanélküli férfinak egy vasa sem volt. Házrészt viszont örökölt az apjától. Annak a háznak a felét örökölte meg három testvérével együtt, amelynek a másik részében ő maga lakott két kislányával és élettársával. Az önkormányzat visszakövetelte a hetvenezer forint támogatást, de Bóta nem tudott fizetni, ezért fizetési meghagyást küldött az önkormányzat, ami elindította a lavinát.

2016 novemberére jutott addig az eljárás, hogy árverésre került a ház, amiről a férfi úgy értesült, hogy aki megvette az ingatlant, szólt neki. Az értesítőt, amit kiküldtek a címükre, az élettársa elkeverhette, enyhe fokú mentális problémái vannak, mindig mindent elpakol. Ezt próbálták is védőjével bizonyítani, de a ház menthetetlenül elúszott. Bóta ügyvédje abszurdnak nevezte, hogy ilyen kicsi összeg miatt elveszítenek egy házat, panaszt is nyújtott be az ügyben mind a Végrehajtói Kamarának, mind a Törvényszéknek, de hasztalan. Mivel olyan pici volt az összeg, amit követeltek a családtól, az árverés után maradt annyi pénzük, hogy másik lakást kereshettek. Ezért nevezte őket ügyvédjük szerencsésnek, mert legalább nem egy vas nélkül kerültek az utcára, mint sokan mások, akiknek a kilakoltatás után nem ritkán még adósságuk is marad. Azóta eltelt másfél év, most a helyzet az, hogy megélhetésre ugyan futja, de a mentőövként megszerzett kis kunyhó „korszerűsítésére” már nem.

„Megélünk, csak éppen ránk omlik a tető”

„Ha nincs pénzed, az utolsó bőrt is lehúzzák rólad” – mondja keserűen Bóta György, miközben mutatja a vityillót, amit másfél éve vettek az örökölt házból maradt pénzből. Még most is úgy véli a férfi, ha lett volna elegendő pénze, akár még az árverési procedúra beindulása után, akkor sikerült volna megmenteni a házukat, de így nem foglalkozott velük senki. Novemberben lakoltatták ki a családot, röviddel ez után, télvíz idején költöztek a Kővágó dűlőre. Azonnal gondoskodni kellett a fűtésről, a vízellátásról, így legalább belül megcsináltatták a kéményt, szivattyút vásároltak. A picike szobába még a bútoraik sem férnek, éppen csak az ágyaknak van helyük ott. A keskenykonyhában főznek, sütnek, ide van begyömöszölve a hűtő is, de legalább van az is.

Szlavkovits Rita

„Az fáj, hogy nem jutunk előbbre, a pénzünk arra elég, hogy együnk, a gyerekeknek megvegyük a legszükségesebbeket, de arra már nem futja, hogy megcsináljam a szigetelést a házon, vagy a tetőt rendbe tegyük. Ráadásul, jó volna a tetőteret beépíteni, hogy a lányoknak legyen külön szobájuk, mert most még elvagyunk az öt- és kilencévessel, de ha nőnek, csak kellene nekik egy szoba.”

Bóta élettársa közmunkásként dolgozik Sándorfalván, de a gyerekek után járó családi pótlék, a gyermekvédelmi támogatás, illetve a nő rokkant ellátása és a férfi alkalmi munkái 160 ezer forintot hoznak a konyhára, erre mondta Bóta, hogy ebből négyen is megélnek. Az persze még mindig bosszantja a férfit, hogy az egyik telefonos társasággal még a régi lakásban kötöttek szerződést, majd a kilakoltatás után még egy évig kellett fizetni a hűségidő miatt, pedig a zártkerti területen még a szolgáltatást sem tudta a cég biztosítani, hiába kértek méltányosságot, nem kaptak, erre is mondta a férfi, hogy akinek nincs pénze, az kiszolgáltatott. De már ez is letelt, így ettől a pluszköltségtől is megszabadultak, ám ettől még nem lesz tágasabb a ház.

„Szokjuk, csináljuk”

„Reggel hétre kihozom a gyerekeket a köves útig, ez úgy egy-másfél kilométer, a település tanyagondnoki szolgálata szállítja a gyerekeket az oviba meg az iskolába, és hozzák is őket haza” – meséli a férfi, hogy lassan hozzászoknak a külterületi körülményekhez. Az elárverezett házra nem szeret gondolni, de volt, hogy arra járt, látta, hogy kicserélték az ablakokat. „Az élettársam többnyire déltől hétig dolgozik az önkormányzati strandon, én a gyerekek miatt nem nagyon tudok állandó állásba menni. Alkalmi munkáim mindig vannak, most is a hajdani főnökömnek segítek. De bármibe akarok fogni, rögtön ötvenezer forint, vagy húsz, de ebből a piciből nem tudok lecsípni. Mindig van valami, amit a lányoknak be kell fizetni az iskolában, óvodában, vagy ruhát, cipőt kell venni, vagy valaki megbetegszik” – sorolja a szokásos, de mégis váratlan kiadásokat Bóta György. „Hiába megyek az önkormányzathoz, sehol nem tudnak a ház javítgatásában, bővítésében segíteni.

Szlavkovits Rita

Amit lehet, azt megcsinálok, de mindent nem tudok. A csok a gazdagoknak van kitalálva” – magyarázza a férfi, miközben megmutatja a kertet, amit az elmúlt másfél évben felástak, lazítottak, bevetették a hátsó kertet kukoricával, elöl paradicsom, karalábé, répa, paprika virul, látszik, hogy dolgos kezek gondozzák az ágyásokat. A kert végében kacsák billegnek, de ahogy Bóta meséli, próbálkoztak nyulakkal is, kevesebb sikerrel egyelőre. Néhány kakas, tyúk is van, a tojásokra pedig a dűlőben akad vevő is. „Nem ezekkel van a baj, hanem a lakhatással, abban viszont nincs segítség, csak tehetetlenség” – teszi hozzá keserűen a férfi.

Sokan vannak túl, és sokan „várják” a kilakoltatást

„Egy bőröndben viszem az életem” – ezt Matuszka Emőke mondja, akit 68 évesen, 31 év után lakoltattak ki tavaly nyáron, Szegeden a bérlakásából. A nyugdíjas asszony közel egymillió forint tartozást halmozott fel, banki adóssága miatt a nyugdíja egy részét letiltották, már nem futotta a maradékból a lakás költségeire. „Öt helyen laktam az elmúlt egy évben, kiskerti üdülőben, aztán egy szobát béreltem, de elköltözött más városba a főbérlő, aztán megint egy hétvégi házban, most pedig egy barátnőmnél húztam meg magam, de itt sem maradhatok örökké” – osztja meg az idős asszony a gondját, de azt is hozzáteszi, hogy esélye nincsen se albérletre, tulajdonra meg aztán végképp nem. Szociális bérlakásra sem jelentkezhet, mert bérlakásból lakoltatták ki, így öt évig még csak nem is igényelhet ilyet.

Tavaly 3636 kilakoltatás volt az országban, ez háromszor több, mint 2012-ben, amikor 1020 lakást ürítettek ki. A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar honlapján jelenleg 2613 ingatlan árverési hirdetményt tettek közzé, de a Magyar Időknek nyilatkozó MBVK-elnök, Schadl György szerint az idén kevesebb kilakoltatás lehet, mivel az adósok többször kérnek részletfizetést és a bankok is rugalmasabbak. A lakásaik elvesztésével fenyegetett családok számára jó hír, hogy a KDNP is belengetett egy mentőcsomagot, igaz, ennek részletei még nem ismertek.

Pár hónapon belül, most, hogy lejárt a moratórium, ismét sokan kerülhetnek utcára, olyanok is, akiknek semmi esélyük más ingatlanhoz jutni, de a csillagászati albérleti árakat sem tudják majd fizetni. Bótáék tényleg szerencsések. Bótáék tényleg szerencsések?