Baj-e, ha irigyeljük mások sikerét?

A történelem folyamán többnyire a társadalmi ranglétra ugyanazon fokán éltük le egész életünket. Szüleink foglalkozását örököltük, és adtuk tovább az utánunk jövő nemzedéknek. Előrelépésre nem volt lehetőség. Napjainkban azonban, és ezt bizonyítják a kezdeményezésről, a kemény munkáról és az önmegvalósításról a sajtóban közölt sztorik, elméletileg nincs határ: bárki bármit elérhet. Amikor a nagyszerű teljesítményekről szóló beszámolókat olvassuk, elégedettnek és érettnek kellene éreznünk magunkat: csendesen örülni a nagybefektető sikerének, rácsodálkozni a vállalkozó merész kezdeményezéseire, és feszült érdeklődéssel követni a művész világhír felé vezető útját.

Ehelyett azonban, lelkünk mélyén, készen állunk átadni magunkat az irigység csábításának. A szenvtelen felszín alatt majd’ belepusztulunk az ellentmondásba, amely az egykor hozzánk fűzött remények és az életünk mutatta valóság között feszül, felemészt a szakadék, amely a velünk egykorúak (vagy még fiatalabbak) által elért teljesítmény és saját tétova és céltalan önmagunk hétköznapi eredményei között tátong. Az egzisztenciális pánik természetesen nem a legészszerűbb reakció például A Szilícium-völgy húsz legsikeresebb befektetője című cikkre, de miután ilyen írást olvasunk, veszélyesen közel kerülhetünk ahhoz, hogy a közönyös világ képébe üvöltsük eltorzult arccal:

„Elegem van magamból!”

Bár mindig heves erkölcsi kritikával illették, az irigység is a tisztességes élet elengedhetetlen kelléke. Felszólítás cselekvésre, aminek engedelmeskedni kell, hiszen a személyiségünk zugaiból küldött, alaktalan üzenetek ezek; arról szólnak, mit kellene tennünk életünk hátralévő részével. Az irigység sugallatainak megfogadása hozzásegíthet ahhoz, hogy fájdalmas, de szükséges lépésekkel azzá váljunk, akik valójában vagyunk. Ahelyett tehát, hogy a bennünk feszülő irigységet megpróbálnánk elnyomni, inkább behatóan kellene tanulmányoznunk.

Az irigykedve figyelt embertársaink mindegyikében van egy darab abból a kirakós játékból, amely lehetséges jövőbeli önmagunkat ábrázolja. „Igazi énünknek” létezik olyan portréja, amely azokból az irigység táplálta sugallatokból adódhat össze, amelyeket akkor kapunk, amikor átpörgetünk egy magazint, vagy volt osztálytársunk karrierjének legutóbbi sikereiről hallunk a rádióban. S bár elsőre talán jelentéktelenségünk tudata erősödik meg, mégis csak egyetlen felszabadító erejű kérdést kell halkan azoknak szegeznünk, akiket irigylünk:

„Mit tanulhatok ebből?”

Az irigység javunkra fordításának persze megvannak a korlátai. A mások nagyszerű teljesítményeiről befogadott, túl sok, véletlenszerűen összeszedegetett információ tétlenségbe merevíthet bennünket, és paradox mód megakadályozhat abban, hogy akár egyetlen tervünket is megvalósítsuk. Ahhoz, hogy saját erőnkből bármit is elérjünk, olyan hosszabb időszakokat kell magunknak teremtenünk, amikor megszabadulunk a mások tetteiről szóló beszámolók keltette lélektani nyomástól. Belső elvonulásra van szükségünk, ha valaha is el akarunk érni valami említésre méltót: vagyis valami olyat, amiért egy napon majd minket irigyelnek.

Bár az újságok soha nem fogynak ki a sikersztorikból, maga a siker továbbra is olyan különleges ritkaságnak számít, amely a sok-sok millió közül csupán néhány ezer kiválasztott kiváltsága. A hírek sugalmazásaival szemben a legtöbb vállalkozás valójában elbukik, a legtöbb életút nem kivételesen nagyszerű, a legtöbb ember arca és teste korántsem tökéletes, és szinte mindannyiunkat hatalmába kerít néhanapján a szomorúság és a szorongás. Nem kell saját helyzetünkön siránkoznunk, csak mert nem felel meg valamilyen súlyosan valószerűtlenül megállapított mércének, vagy nem kell gyűlölnünk magunkat kizárólag azért, mert képtelennek bizonyulunk megmérkőzni a lehetetlennel.

A fenti cikk Alain de Botton A hírek című könyvének szerkesztett részlete. Az író-filozófus de Botton könyve tökéletes használati útmutató a média által bekebelezett világunkhoz. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.