Bill Gatestől, amikor 2011-ben ellátogatott a Washingtoni Egyetemre, egy diáklány megkérdezte, hogyan lehetne olyan gazdag, mint ő. Gates azt felelte, nem azzal a céllal vágott bele, hogy szupergazdag legyen. „A legtöbben, akik sikeresek lettek, csak találtak valamit, amit megszállottan tudtak csinálni. Aztán kialakítottak egy rendszert, hogy a barátaikat is alkalmazhassák. Ha nagy hatású területről van szó, akkor néha elérik, hogy anyagilag függetlenek lehessenek.” A pénz egy bizonyos szint felett, magyarázta, újabb felelősséggel jár.

A sikeres vállalkozók viszonya a pénzhez óriási különbségeket mutat. Vannak, akik szívesen villognak magánrepülőikkel és házaikkal. Richard Branson, a Virgin alapítója imádja mutogatni saját karib-tengeri szigetét. Roman Abramovics mogorván nézelődik a Chelsea futballklub tulajdonosi páholyából. Mások éppen az ellenkező irányba indulnak, és igyekeznek a minimálisra csökkenteni a pénz jelentőségét, mintha a munkájuk képviselte küldetés sokkal fontosabb lenne, mint a belőle származó anyagi haszon.

Lehet, hogy nem a hatalmas vagyon volt e vállalkozók egyetlen célja, de a rengeteg pénz mindenképpen természetes következménye annak, hogy megfeleltek Gates kitételének: „képesek megszállottan csinálni valamit” egy nagy hatású területen. A pénz csodálatos jutalmat jelenthet a vállalkozóknak, de nem ez az egyetlen. Ha pedig vállalkozóként akarunk gondolkodni, tisztában kell lennünk vele, mi a legnagyobb érték számunkra, és ki kell tartanunk mellette, bármilyen akadályok merüljenek is fel.

A sikeres vállalkozók előtt álló jellemző kihívás, hogy eldöntsék, „gazdagok vagy királyok” akarnak-e lenni. Ritka, hogy valakiből mindkettő legyen, mert egészen más képességeket igényel a cég elindítása, illetve vezetése, miután jelentős méretűre növekedett. Az alapítókat gyakorta kivásárolják, vagy egyszerűen félreállítják a befektetők, és tapasztaltabb vezetőkre cserélik őket.

Ha elsődleges célunk, hogy meggazdagodjunk, akkor a megfelelő összeg fejében az irányítás elvesztése nem nagy ár. Ám ha arra törekedtünk, hogy egyre bővülő vállalkozást építsünk fel és vezessünk, akkor az irányítás elvesztése komoly traumát okozhat, bármekkora összeget kapjunk is érte.

Milyen hiányra nyújt gyógyírt a vállalkozói lét?

hvgkonyvek.hu

Riccardo Tisci, a Givenchy kreatív igazgatója Tarantóban nőtt fel, egy kikötővárosban Olaszország jón-tengeri öblében. Kilenc gyerek közül ő volt a legfiatalabb, és hatéves korában az apja szívrohamban meghalt. Tizenhét éves korában édesanyjával megállapodtak abban, hogy el kell hagynia szülővárosát. „Tudtam, ha ott maradok, örökre szegény leszek” – mondta.

Londonba ment, ahol először takarítóként, majd Antonio Berardi divattervező asszisztenseként dolgozott, mielőtt állami ösztöndíjat nyert volna a Central Saint Martin’s divatiskolába.

Arra vágyott, hogy a diplomabemutatóján a ruháit egy bizonyos modell, Mariacarla Boscono viselje. A modell ügynöke elutasította a kérését, Tisci azonban nem adta fel, és különféle módokon, kitartóan kérlelte Bosconót, míg a nő végül beadta a derekát. „Az tette rám a legnagyobb benyomást, hogy nem állt le – fogalmazott a modell. – Szinte megszállottként viselkedett. Mint Van Gogh. Mint azok a pszichopata művészek.” 31 éves korára Tisci már a Givenchyt irányította, és tíz év alatt a legmenőbb divatmárkává emelte, zenészek, filmsztárok, sportolók és az egyszerűen csak nagyon gazdagok kedvencévé.

A mohóság több alakban is megjelenhet, de közülük nem mind riasztó. Tisci mohón vágyott rá, hogy elmeneküljön Dél-Olaszország fojtogató kilátástalanságából. Ez később, a divat szuperversengő világában a siker utáni mohó vággyá változott, mára pedig a barátságok és az egyre káprázatosabb bemutatók iránti vágyban testesül meg. Bár a Givenchy alkalmazottja, Tisci remekül példázza, mennyire szomjaznak a vállalkozók az újdonságra.

Az olajmágnás Jean Paul Getty az 1970-es években How to Be Rich (Hogyan legyünk gazdagok?) címmel esszésorozatot írt a Playboy magazinnak. Úgy gondolta, az amerikai üzleti élet jövőjét a magazin energikus, fiatal olvasói sokkal inkább képviselik, mint a Fortune vagy a Time higgadtabb, megállapodott közönsége.

Az egyik ilyen esszében négyféle embertípust írt le. Az első csoportba azok tartoznak, akik maguknak dolgoznak, és nem is akarnak mások alkalmazottjai lenni. Számukra a függetlenség sokkal többet ér az alkalmazotti lét biztonságánál. A második csoport tagjai elszegődnek alkalmazottnak, és rendkívül jól teljesítenek: a legmagasabb pozíciókig jutnak, és hatalmas fizetéseket, bónuszokat zsebelnek be. A harmadik csoport szintén másoknak dolgozik, lelkiismeretesen, ám nem látványosan. Az utolsó csoport ugyancsak alkalmazott, csakhogy „olyan a viszonyuk a munkaadójukhoz, mint a postai dolgozóké a postához”. Nincs meg bennük a motiváció, hogy nyereséget termeljenek az alkalmazójuknak, de ezt nem is várják el tőlük. Lehet, hogy intelligensek és hozzáértők, de amíg megkapják a bérüket, nem érdekük, hogy növeljék munkaadójuk termelékenységét vagy nyereségét.

Getty szerint az, ami az első két csoportban megvan, a másik kettőből pedig hiányzik, a „költségtudatos és profitorientált” attitűd, amelyet „milliomosmentalitásnak” nevez. A milliomosmentalitásúak nem „pénzsóvár, zsugori alakok”, csak tisztában vannak a dollár értékével, és odafigyelnek rá. Továbbá a legsikeresebbek általában elég különc emberek, akik rosszul tűrik a felesleges formaságokat.

„Lehet, hogy szürke flanelöltöny helyett zöld tógát hordanak, Martini helyett jaktejet isznak, Cadillac helyett ekhós szekérrel közlekednek, és a Vegetáriánus Párt jelöltjeire szavaznak; ezek a dolgok pedig fikarcnyit sem számítanak. A képességüket és teljesítményüket senki sem meri megkérdőjelezni, bármilyen csodabogár legyen is az illető, aki felmutatja őket.”

Getty apja, aki megalapozta a családi vagyont, Sir Francis Bacon egyik szállóigéjét tartotta vezérelvének: „A vagyon senki életének nem adhat méltó tartalmat.” A pénzt az üzleti siker eredményének tekintette, de úgy vélte, nemcsak fogyasztásra, bunda- meg kaviárvásárlásra, hanem arra is fordítható, hogy új lehetőségekbe fektessék, munkahelyeket teremtsenek vele, és elősegítsék általa a társadalmi fejlődést.

A vállalkozónak mohón kell vágynia a sikerre, mert a sikerrel egy sor új lehetőség nyílik meg előtte. A vállalkozói teljesítmény lendkerekét a független szellem és a sikeréhség hozza mozgásba, és persze a pénz is jelentős tényezője lehet. Az ilyen mohóságban nincs semmi szégyellnivaló.

A fenti cikk Philip Delves Broughton Hogyan gondolkodjunk vállalkozóként? című könyvének szerkesztett részlete.

Vajon mit tanulhatunk közismert üzletemberek elszántságából, sikereiből és bukásaiból? Philip Delves Broughton gazdasági újságíró könyvében tanulmányozza a vállalkozói szellem sajátosságait és a siker elengedhetetlen ismérveit. Az általa bemutatott megközelítések segítségével példaértékű karriertörténeteket ismerhetünk meg, és mi magunk is sikerrel alkalmazhatjuk a vállalkozói gondolkodásmódot.