Anyám a leghétköznapibb beszélgetésekben is hajlamos elejteni apró bölcsességgyöngyszemeket. Ezek a legtöbbször ahhoz a meggyőződéséhez kapcsolódnak, hogy különösebb dráma vagy hűhó nélkül is fel lehet nevelni tisztességes gyerekeket. Ő sohasem tesz hangzatos, haragtól vagy szenvedélytől fűtött kijelentéseket. Általában fanyar gondolatokról van szó, amelyek szép csendben csusszannak elő, mint a lyukas zsebből kihulló pénzérmék.

Évek óta gyűjtögetem már ezeket az érméket, lassan megtömtem velük a zsebem. Útmutatóként használom őket, és velük ellensúlyozom saját szülői kételyeimet és aggályaimat. Egy ideig úgy gondoltam, hogy anyámnak is meg kellene írnia a saját könyvét, meg kellene osztania másokkal azokat a meglátásokat, amelyeket én magam olyan értékesnek találtam. Amikor azonban felhoztam ezt neki, csak legyintett, és azt mondta: „Ugyan, mi az ördögért tennék ilyet?”

Arra viszont engedélyt adott, hogy leírjam néhány olyan tanácsát, amelyek segítettek nekem egy kicsit nyugodtabb, egy kicsit kevésbé bűntudatos, egy kicsit tűrhetőbb szülővé válnom. Ám csak azzal a feltétellel egyezett bele, hogy elöljáróban ideírom a következő megjegyzést, amely személyesen tőle származik: „Csak tedd egyértelművé, hogy nem akarom megmondani senkinek, hogyan éljen.”

1. Tanítsuk meg a gyerekeinket egyedül felkelni!

Amikor ötéves voltam, és elkezdtem óvodába járni, kaptam a szüleimtől egy kis, elektronikus ébresztőórát. Az anyám megmutatta, hogyan kell beállítani az ébresztés idejét, és hogyan kell kikapcsolni az ébresztőt, ha megszólal. Aztán együtt sorra vettük a reggeli teendőimet – reggeli, fogmosás és fésülködés, az aznapi ruhák kiválasztása, cipőkötés és így tovább –, majd kiszámoltuk, hány percbe telik, hogy az ágyból felkelve kilépjek az ajtón, és elinduljak. Elmondta, mit kell tennem, biztosította az ehhez szükséges eszközt, arra azonban nekem magamnak kellett rájönnöm, hogyan is használhatom hatékonyan.

És én őrülten imádtam azt az ébresztőórát. Imádtam, amihez így hozzájutottam: hatalmat és befolyást kaptam kicsiny életem felett. Ma már tudom, hogy az anyám fejlődésem egy megfelelően korai szakaszában adta a kezembe ezt az eszközt, még mielőtt elég idős lettem volna ahhoz, hogy cinikusan viszonyuljak a reggeli keléshez, és mielőtt neki kellett volna elkezdenie felrázni reggelenként. Ezzel bizonyos értelemben magát is megkímélte a nehézségektől, az igazi ajándékot azonban én kaptam: egyedül keltem fel. Ha később az ébresztő ellenére is elaludtam, vagy csak ellustálkodtam az időt, és nem nagyon akaródzott iskolába mennem, az anyám nem foglalkozott azzal, hogy noszogasson vagy hízelegjen. Kívülálló maradt, és világossá tette, hogy az életem nagyrészt az én dolgom.

2. Ez nem rólunk szól. A jó szülők mindig igyekeznek feleslegessé tenni magukat.

Az ébresztőóra egy nagyobb, még jobban átgondolt terv részét képezte, és ez nem volt más, mint hogy a szüleim segíteni akartak nekünk abban, hogy megtanuljunk a saját lábunkra állni, és állva is maradjunk. Nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is. Attól a perctől kezdve, hogy a világra hozott bennünket, az anyámat egyetlen cél vezérelte, mégpedig az, hogy többé-kevésbé nélkülözhetővé tegye magát az életünkben.

Az anyám nemigen csinált titkot abból a tervéből, hogy minél jobban és minél gyorsabban ki akar vonulni az életünkből. „Nem gyerekeket nevelek – mondogatta –, hanem felnőtteket.” Ez talán botrányosan hangzik, főleg manapság, amikor a gyereknevelésben egyre inkább a helikopterszülői mentalitás jelenti a normát, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az anyám döntéseinek túlnyomó részét egyetlen alapvető kérdés vezérelte: „Mi a legkevesebb, amit ebben a pillanatban megtehetek értük?”

Ez nem önző kérdés volt, inkább alapos meggondolást igénylő probléma. Az önállóság nálunk mindenekfelett állt. A szüleimnek korlátozott erőforrásokból kellett gazdálkodniuk – ideértve a pénzt, a teret, a kiváltságokat, és az apám egészségi állapotát figyelembe véve nemcsak az energiát, de a hátralévő időt is –, és így megtanultak minden téren takarékoskodni. Szüleink arra tanítottak bennünket, hogy értékeljük, ami előttünk van, az ajándékokat, amelyeket kapunk, akár egy pohár fagylaltról, akár egy cirkuszi látogatás lehetőségéről van szó. Azt akarta, hogy élvezzük az adott pillanat ízét, és ne kövessük el azt a hibát, hogy folyton a következő élményt és izgalmat várjuk, vagy irigyeljük, ami másnak jutott.

Anyám úgy vélte, hogy ha segíteni próbál, azzal csak az utunkban áll. Ha egy új dolgot kellett megtanulnunk, ő mutatott egy lehetséges módszert, majd gyorsan félreállt. Ez azt jelentette, hogy testvéremmel egy fellépő segítségével már jóval azelőtt megtanultuk elmosni és eltörölgetni az edényeket, hogy felértük volna a mosogatót. Elvárták tőlünk, hogy nap mint nap bevessük az ágyunkat és mossunk magunkra. Mint korábban említettem, anyám rábírt, hogy egyedül járjak iskolába, és hagyta, hogy magam találjam meg az utat. Csupa apró képességről van szó, de ezek a tevékenységek napi gyakorlatot jelentettek az önállóság és a problémamegoldás terén, és a segítségükkel lépésről lépésre legyőzhettük a kételyeinket és a félelmeinket. A kutatás és a felfedezés is könnyebbé vált. Egy biztos képességre továbbiakat építhettünk fel.

Mindennek jó részét persze nem csináltuk tökéletesen, de a lényeg, hogy csináltuk. Senki sem csinálta meg ezeket a dolgokat helyettünk. Az anyám nem javította ki a hibáinkat, és nem torkolt le bennünket azért, ha a mi módszerünk esetleg egy kicsit eltért az övétől. Azt hiszem, így kóstoltam bele először a hatalom érzésébe. Szerettem, hogy rám bíznak dolgokat, mert hisznek benne, hogy képes vagyok elvégezni őket.

Ő tehát csak félreállt, és hagyta, hogy küszködjünk és hibázzunk. A házimunkában, a házi feladattal, a tanárokkal, az edzőkkel és a barátainkkal való kapcsolatunkban. Ha jó dolgok történtek velünk, örült neki. Ha rossz dolgok történtek, segített benne, hogy feldolgozzuk őket, majd visszatért a saját feladataihoz és problémáihoz. Az volt a lényeg, hogy szeretett bennünket, függetlenül attól, hogy sikerrel jártunk vagy kudarcot vallottunk.

3. Azt a gyereket neveljük, aki nekünk adatott!

A lakásban, amelyben a szüleim felneveltek bennünket, kevés kényes vagy törékeny dolog volt. Igaz, hogy nem engedhettünk volna meg magunknak túlságosan drága tárgyakat, de igaz az is, hogy anyám a saját gyerekkora miatt nem akart semmilyen csecsebecsét. Sosem akart úgy tenni, mintha az otthonunkban bármi is értékes lenne a testünkön és a lelkünkön kívül.

Odahaza nekünk engedték, hogy önmagunk legyünk. Craig ösztönös gondoskodó volt, és kissé aggódó típus. Én merész voltam és független. A szüleink látták a különbözőségünket, és ennek megfelelően bántak velünk. Igyekeztek úgy nevelni bennünket, hogy mindkettőnk erősségeit támogassák, hogy a legjobbat hozzák ki belőlünk, ahelyett hogy valamiféle előre kitalált öntőformába próbáltak volna belekényszeríteni.

A bátyámmal tiszteltük az időseket, és betartottunk bizonyos általános szabályokat, ugyanakkor őszintén megmondtuk a véleményünket a vacsoraasztalnál, labdáztunk a lakásban, bömböltettük a magnót, és hemperegtünk a kanapén. Ha valami esetleg összetört – egy vizespohár, kávéscsésze vagy nagy ritkán egy-egy ablak –, senki nem csinált belőle nagy ügyet.

Én is megpróbáltam ugyanezt a felfogást alkalmazni Sasha és Malia nevelése során. Szerettem volna, ha tudják, hogy látják és hallják is őket, hogy mindig elmondhatják a gondolataikat, hogy korlátozás nélkül fedezhessék fel a világot, és hogy soha ne érezzék úgy, hogy lábujjhegyen kell járniuk a saját otthonukban. Barackkal közösen felállítottunk néhány alapvető szabályt és vezérelvet a háztartásban: hozzám hasonlóan, az én gyerekeimnek is maguknak kellett ágyazniuk, amint elég nagyok lettek ahhoz, hogy ágyban aludjanak; Barack pedig a saját anyjához hasonlóan mindent megtett, hogy korán megszerettesse a lányokkal a könyveket.

Hamar megtanultuk azonban, hogy a kicsi gyerekek nevelése lényegében ugyanazt az ívet követi, mint amit a várandósság és a szülés esetében megtapasztaltunk: álmodozhatunk, készülődhetünk és tervezgethetünk, hogy a családi életünk tökéletesen alakuljon, de végül mégis kénytelenek leszünk azzal megküzdeni, ami éppen történik. Bevezethetünk rendszereket és szokásokat, és választhatunk a rengeteg alvás-, etetés- meg fegyelmezőguru tanításai közül. Írásban lefektethetjük a család működési szabályzatát, egyértelműen kinyilváníthatjuk a hitünket és az életfilozófiánkat, és mindezekről orrvérzésig beszélgethetünk a párunkkal. Ám majdnem biztosan eljön a pillanat, mégpedig inkább előbb, mint utóbb, amikor térdre kényszerülünk, és kénytelenek leszünk belátni, hogy minden erőfeszítésünk és a legjobb szándékunk ellenére csak csekély ráhatásunk van a dolgok menetére.

Lehet, hogy éveken át csodálatra méltó szakértelemmel irányítottuk életünk óceánjáróját, és tökéletes rendben és patyolattisztán tartottunk mindent, most azonban tudomásul kell vennünk, hogy apró potyautasok jutottak fel a fedélzetre, eltérítették a hajót, és fenekestül felforgatják az egész rendszert. Bármennyire szeretnek is bennünket, a gyerekeinknek megvannak a saját külön céljaik. Ők is egyéniségek, és a maguk módján fogják megtanulni a leckéiket, tekintet nélkül arra, milyen gondosan terveztünk meg mindent a számukra. Majd’ szétveti őket a kíváncsiság, vágynak rá, hogy felfedezzenek, kipróbáljanak, megérintsenek mindent, amit maguk körül látnak. Be fognak jutni a hajónk kormányosfülkéjébe is, mindent összetapogatnak, és akaratlanul is összetörik, ami törékeny, beleértve a türelmünket.

A gyerekünk végül olyan felnőtté érik, amilyennek lennie kell. A saját módján fogja megtanulni az életet. A folyamat egy részét irányíthatjuk, de az egészet semmiképpen sem. Nem tudjuk megvédeni őt a boldogtalanságtól. Nem tudjuk levenni a válláról a küzdelem terhét. A három legfontosabb dolog, amit adhatunk a gyerekünknek, egyrészt az a lehetőség, hogy érezze: meghallgatják és látják őt; másrészt hogy biztosítjuk azt a tapasztalatot, amelyre szüksége van a valódi értékek alapján meghozott, racionális döntésekhez; harmadrészt pedig hogy folyamatosan örülünk annak, hogy ő van.

4. Gyere haza! Itt mindig szeretni fogunk.

HVG könyvek

Ez volt anyámnak az az üzenete, amely magasan kiemelkedett a többi közül. Azért megyünk haza, hogy szeressenek. Az otthon az a hely, ahol mindig örömet találunk.

Szerencsésnek mondhatom magam, amiért gyerekkoromban jó otthonom lehetett. Kislányként lubickolhattam az örömben, és ez határozott előnyöket jelentett fejlődésem és felnőtté válásom során. Mivel tudtam, milyen érzés az öröm, még inkább kereshettem, barátságokat és kapcsolatokat építhettem, végül pedig találhattam egy társat, aki még több fényt, még több örömet hozott az életembe; amit aztán megpróbáltam beépíteni a saját gyerekeim életébe is, abban a reményben, hogy nekik is ugyanilyen felhajtóerőt ad majd.

Ugyanakkor azt is tudom, hogy sokak számára az „otthon” bonyolultabb, kevésbé kellemes fogalom. Jelenthet egy helyet, emberek egy csoportját, vagy egy bizonyos érzelmi tapasztalatot, amelyeken jogosan próbálunk túllépni. Az otthon könnyen fájdalmas helyszín is lehet, ahová soha nem akarunk visszatérni. És ez is rendben van így. Nagy erőt jelent, ha tudjuk, hová nem akarunk menni.

Bátran újra kell fogalmaznunk az otthonról alkotott felfogásunkat, össze kell kaparnunk egy menedéket saját magunk számára, fel kell élesztenünk a belső lángunk azon részeit, amelyeket gyerekkorunkban esetleg nem vettek észre vagy nem tápláltak. Lehet, hogy választott családi kapcsolatokat kell ápolnunk biológiai kapcsolatok helyett, és védenünk kell a biztonságunkat jelentő határokat. Egyeseknek merész változtatásokat kell végrehajtaniuk az életükben, sokszor kell újraépíteniük és újra benépesíteniük a tereiket, mire rájönnek, milyen érzés is az igazi otthon, mit jelent, ha elfogadják, támogatják és szeretik őket.

A fenti írás Michelle Obama Belső fényünk című könyvének szerkesztett részlete.

Hogyan építhetünk tartós és támogató kapcsolatokat? Hogyan meríthetünk erőt a különbözőségből és találhatjuk meg a közös pontokat? Milyen eszközeink vannak a kétely, a kishitűség vagy a tehetetlenség érzésének legyőzésére? A Belső fényünk oldalain többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.