Már akkor tudtam, hogy végérvényesen átléptem azt a határt, ahonnan már nincs visszaút, amikor egy kávézóban rágugliztam a „legjobb fejsze gyerekeknek” címre, miközben a gyerekeim a kávézó előtt aludtak a babakocsiban. Éppen rozskenyeret majszoltam lekvárral és sajttal, amikor jött egy e-mail a fiam cserkészcsoportjának levelezőlistájára. A táborhoz szükséges papírmunkára vagy sütikészítésre való felhívásra számítottam, ehelyett ez állt benne:

„Szerdán tábortüzet rakunk! Hozzatok késeket!”

Nem, a fiam nem állt be egy utcai bandába sem: a vikingek földjén a gyerekeknél mindig van tűzgyújtó eszköz. Hatéves korára a legidősebbnek már volt saját „tőre” és megfelelő szerszámai: kalapács, fűrész, csavarhúzó – laposfejű és keresztvájatú csavarhoz egyaránt. Írni-olvasni még nem tudott – a skandinávok nyolcéves kor előtt nem vacakolnak a „könyvből szerzett tudással”. Ugyanakkor a csónaképítés és a tábortűzgyújtás már egész jól ment neki.

Nem ez volt a terv

A városi lány, akinek meggyőződése volt, hogy nem lehet gyereke, soha nem gondolta volna, hogy háromgyermekes anyaként Skandináviában, méghozzá vidéken fog élni. Tizenkét évig éltem és dolgoztam újságíróként Londonban, amit eszem ágában sem volt otthagyni, amíg egy esős szerdai napon a férjemnek fel nem ajánlották álmai állását a Lego dániai központjában.

Ekkor már alaposan ki ki voltunk égve, és évek óta jártunk termékenységi kezelésekre, hogy saját családot alapíthassunk. Így, amikor egy teljesen másfajta élet lehetősége tárult elénk – ami azzal járt, hogy mindent, amit addig megszoktunk, fel kell adnunk egy ismeretlen dolog kedvéért –, fogalmunk sem volt, mit tegyünk.

A világ legboldogabb országa

Dánia folyamatosan a világ legboldogabb országai között szerepel, és ez lenyűgözött – hogyan sikerült egy aprócska északi országnak elnyernie a „Föld legboldogabb országa” címet? Talán az ivóvízben van valami? Vagy a sör, a szalonna és a sütemények tényleg ennyivel jobbá tudják tenni az ember életét?

Odautaztunk egy hétvégére, hogy megnézzük magunknak a helyet. Ahogy leszálltunk a repülőgépről, rögtön feltűnt, hogy az összes dán, akivel találkoztunk, más. És most nem csak arra gondolok, hogy mindannyian keménykötésű vikingként tornyosultak fölénk. Nyugodtabbnak és egészségesebbnek tűntek. Lassabban jártak. Ráérősen abbahagyták, amit csináltak, hogy együtt egyenek. Vagy beszélgessenek. Vagy csak úgy… létezzenek.

És ez lenyűgözött minket…

A férjem – Yorkshire szabadban felnőtt gyermeke, akinek természetes viselet volt az esőkabát – azonnal döntött. Könyörgött, hogy költözzünk oda, és megígérte, hogy legközelebb ő is bárhova elköltözik az én karrierem érdekében. Végül azon kaptam magam, hogy beleegyezem. Otthagytam a szerkesztői állásomat a marieclaire.co.uk-nál, hogy szabadúszóként folytassam, és úgy döntöttem, rászánok egy évet, hogy első kézből vizsgáljam meg a dán boldogság jelenségét.

Minden hónapban az élet egy másik területét vettem górcső alá, hogy lássam, mit csinálnak másképp a dánok – az étkezéstől a családi életig, a dizájntól a gyermekgondozásig és az oktatásig. Hónapról hónapra belevetettem magam a „dán életmódba”, hogy kipróbáljam, vajon boldogabb leszek-e tőle – és hogy ennek eredményeképpen képes leszek-e változtatni az élet-módomon. Megkerestem szociológusokat, történészeket, tudósokat, közgazdászokat, politikusokat, pszichológusokat – tulajdonképpen mindenkit, hogy megfejtsem a dán élet titkát.

Így végül elköltöztünk, az Egyesült Királyság fővárosának fényeit és nyüzsgését pedig az isten háta mögötti Jütlandra cseréltük, méghozzá a tél kellős közepén. Az égvilágon senkit sem ismertem, nem beszéltem a nyelvet, és munkám sem volt. Legóember – a férjem – reggel fél nyolckor elment dolgozni, én pedig ott maradtam egyedül.

Azóta eltelt tíz év…

És én még mindig itt vagyok. A kezdeti tapasztalataimról szóló első könyvem (Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra) megjelenése óta az Egyesült Királyság és Dánia között csak tovább nőtt a kulturális szakadék. Az első könyvem egy babakocsiban pihenő újszülöttel ért véget: mostanra háromgyermekes anyuka lettem. Az itt született gyermekeimet – Vöröskét és a lombik-ikreket – az első pillanattól viking módra neveltük.

A gyereknevelés dán módra néha furcsán anakronisztikus. Ráadásul a minivikingek is mások, mint az otthoni gyerekek. Másképp esznek. Másképp tanulnak. Másképp játszanak, másképp öltözködnek, sőt másképp alszanak. Énekelnek (állandóan), futnak, ugrálnak, másznak, esnek, és újra felállnak kint a szabadban, naponta több órán át. Az időjárás gyakran hideg, nyirkos és kellemetlen. De nem bánják.

A világ alapvetően jó hely – vallják a dánok

Dániában a gyerekek kint játszanak a természetben, az iskolának nincs kapuja, a babákat pedig kint hagyják aludni a babakocsiban. A dánok 79%-a bízik a legtöbb emberben, ami számomra elképesztő adat (én a közvetlen családom 79%-ában nem bízom…). Oké, Dánia egy kis ország, mindössze 5,8 millió lakossal. De ez körülbelül akkora, mint Dél-London, és ott sem bíztam mindenkiben.

A dán emberekben mindig is nagy volt a bizalom, sőt az elmúlt években néhány százalékkal nőtt is. A gyerekeket arra tanítják, hogy a világ alapvetően jó hely, és a legtöbb ember nem akarja bántani őket. Ami őrültség, téveszme, felszabadító.

„Ha bízol a körülötted lévő emberekben, nyugodtabb leszel” – ahogy azt legidősebb viking barátnőm megfogalmazta.

Ő egy igen határozott, lenszőke északi istennő három gyerekkel, aki látszólag könnyedén „mindent elintéz”, és meglepődik, ha mások (azaz „én”) nem képesek erre. A szíve azonban tiszta viking aranyból van, és megérkezésünk óta segít megértenem a dán módszert.

Azt pedig már az elején megtanultam, hogy a vikingek általában bíznak abban, hogy a gyerekek maguktól is rájönnek a dolgokra, megtanulják használni a testüket és kezelni a környezetüket. A külföldiek mindig azzal viccelődnek, hogy az északi népeknél nem létezik olyan, hogy egészség és biztonság. Ehelyett mindenhol gyertyák égnek, a négyéves gyerekek fát fűrészelnek, a hatévesek pedig egyedül sétáltatják a család kutyáját, és biciklivel járnak iskolába. Öreg viking barátnőm szavait idézve:

„A gyermekeink szabadon nőnek fel – mert bíznak a világban.”

Úgy tűnik, ez a bizalom önbeteljesítő jóslatként működik: Dánia a legkevésbé korrupt ország a világon, és még a politikusok is, akikben a legtöbb országban köztudottan nem bíznak meg, viszonylag jó hírnévnek örvendenek. A skandináv országok rendszeresen vezetik az UNICEF rangsorát a boldogság, az oktatás és az egyenlőség területén. Ráadásul általában a skandináv országokban élő gyermekek jóléti mutatói a legmagasabbak a világon.

Hogyan neveljünk vikingeket?

HVG Könyvek

Eközben az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban…

Ezzel szemben az UNICEF szerint az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a fiatalok nagyobb valószínűséggel szenvednek mentális betegségben, mint szinte bármely más gazdag országban. A Children’s Society jelentése szerint egyre nő azoknak a brit gyerekeknek a száma, akik elégedetlenek az életükkel. Az Egyesült Államokban a Harvard adatai szerint a tizenévesek egyharmadának vannak olyan tünetei, amelyek megfelelnek a szorongásos zavarok kritériumainak.

Az amerikai és az egyesült királyságbeli modell nem működik. Vajon a vikingek mit csinálnak másképp? Mi lehet a titka a viking gyereknevelésnek? És mit tanulhatunk tőlük mi, többiek? Szeretném kideríteni, hogy a terhességtől és a születéstől a kisgyermekkorig és az iskoláig hogyan élnek a gyerekek és a szüleik Dániában, Norvégiában, Svédországban, Izlandon és Finnországban.

A fenti cikk Helen Russell Hogyan neveljünk vikingeket? című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt – amelyben a brit újságíró megismertet jó néhány meglepő szokást, amelyek segítségével gyerekeinkből boldog felnőtteket nevelhetünk – itt rendelheti meg kedvezménnyel.