„Hihetetlen, hogy ez lett magából, Dan! Mióta ilyen kapzsi? Hogyan tudott ennyire kifordulni önmagából?” Sharon – ez a név állt az e-mail végén. Tudtam, kiről van szó. A hölgy jó néhány évvel azelőtt egy vállalati workshop kivitelezésével kapcsolatban kérte a segítségemet. Csak ennyit írtam neki vissza: „Pontosan mire gondol?”

Sharon válaszában számos hivatkozás állt. Amikor rájuk kattintottam, olyan utazás vette kezdetét, amelynél nyomasztóbbat még soha nem éltem át – de lenyűgözőbbet sem. Mintha kisétáltam volna az általam ismert valóság peremére, elhúztam volna egy függönyt, és elém tárult volna egy párhuzamos univerzum, amelyben valaki az én arcommal, hangommal és nevemmel művel emberiségre nézve fenyegető gonoszságot.

A Sharon által küldött linkek különféle weboldalakra irányítottak, amelyeken úgy tüntettek fel, mintha én lennék a „Covid–19-átverés kitervelője” és az Agenda 21 nevű összeesküvés irányítója. Ebben a párhuzamos univerzumban az illuminátus rendbeli barátaim és jómagam Bill Gatesszel szűrtük össze a levet. Ördögi tervünk azt célozta, hogy a nők meddőséget okozó oltást kapjanak, és ezáltal megcsappanjon a világ népessége. Ezzel egy időben kiépítettük a nemzetközi oltási útlevelek rendszerét is, amely lehetővé teszi a hatalmon lévőknek, hogy a világon mindenkit nyomon kövessünk.

Hirtelen azt sem tudtam, mit higgyek. Aztán ahogy tovább olvasgattam, elmosolyodtam. Hiszen képtelenségeket hordtak össze – és még mielőtt bárkinek is szöget ütne a fejében a gondolat, egy szó sem volt igaz belőle.

Való igaz, végeztem tanácsadói munkát kormányoknak, de csak meghatározott témákban. Ilyenek voltak a pandémia alatti korlátozások és a maszkviselés betartásának ösztönzése, a pénzügyi támogatások elosztásának hatékonyabbá tétele, az oktatók és a diákok motivációjának fokozása, valamint a családon belüli erőszak csökkentésének elősegítése. Olyan embernek tartottam magam, aki a dolgok jobbá tételéért dolgozik fáradhatatlanul, ennek ellenére sokan mégis a fő náci propagandista Joseph Goebbelshez hasonlítottak.

Dan Ariely

ted.com

Miután a hivatkozásokra kattintva egyre mélyebbre ástam magam az internet bugyraiban, kiderült, hogy az alaptalan vádakat sokan veszik meglehetősen komolyan. Több ezer hozzászólás tarkította a rólam szóló bejegyzéseket. Ügyetlenül összevágott videók sora jelent meg a „gonosz ikertestvéremről”, aki aljas szándékoktól vezérelve tűnt fel – időnként náci egyenruhában. Online panelviták szóltak a jellemhibáimról és a gyalázatos indítékaimról. Egyesek „2.0. nürnbergi pert” követeltek, ahol végre kiszabják rám a méltó büntetést: a nyilvános kivégzést.

Többórányi olvasás és videónézés után már közel sem találtam viccesnek a dolgot. Inkább fájdalmasan érintett, és értetlenül álltam a helyzet előtt. Később csak fokozódott ez az érzés, amikor megtudtam, hogy nemcsak számomra vadidegen emberek hitték el rólam ezeket a hazugságokat, hanem olyanok is, akik korábban nyomon követték a munkásságomat. Biztosra vettem, hogy ha beszélhetnék velük, rájönnének, mekkorát tévedtek, és véget érne ez az őrület.

“Mi baj lehet belőle?”

Az egyik véleményvezérnek, Sarának megtaláltam a telefonos elérhetőségét. Szentül hitte, hogy ha az emberiség ellen elkövetett bűntetteim nyilvánosságra kerülnek, én leszek az első, akit üdvrivalgás közepette akasztanak fel. Elhatároztam, hogy felhívom, és tisztázok vele mindent. Mi baj lehet belőle?

Nos, mint kiderült, nagyon is sok. Rosszul sült el a dolog – ami mindenkinek nyilvánvaló lett volna, aki előtte belegondol egy kicsit abba, mekkora eséllyel sikerülhet megváltoztatni valakinek a véleményét egy váratlan telefonhívással. Csakhogy én nem gondolkodtam; megbántottak, és az érzéseim irányítottak. Elmondtam Sarának, hogy szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba, és szívesen fogadok tőle bárminemű kérdést. Alaposan meglepett, ugyanis rögtön arról kezdett faggatni, mit gondolok a történtekről. A Covid–19-ről akartam megosztani vele néhány gondolatomat, de azonnal leállított.

– Nem, nem, nem. Arról beszéljen, mi az összefüggés a Covid–19, az Agenda 21 és a globalisták között!
– Azt sem tudom, mi az az Agenda 21 – feleltem. – És fogalmam sincs, miféle globalistákra gondol.
– Ne játssza itt nekem az ártatlant! – csattant fel Sara. – Tudom, ki maga és mit csinál.

Majd hirtelen témát váltott, és arról kérdezősködött, milyen projekteken dolgozom együtt különféle kormányokkal. Elmondtam neki, hogy a munkám leginkább a rendőrség meggyőzéséről szól, miszerint büntetés helyett érdemes lenne jutalmakkal ösztönözni a helyes magatartást a maszkviselés és a közösségi távolságtartás terén. Ezenfelül az iskolai távoktatás hatékony kivitelezésében is közreműködtem, továbbá annak kitalálásában segédkeztem, hogy a kormány milyen pénzügyi támogatást nyújtson azoknak, akik a vállalkozásuk bezárására kényszerültek.

Sara nem hitt nekem. Egyetlen pillanatra sem.

– És az, hogy szétszakítják a családokat, mert azt mondják, hogy az unokák ne látogassák meg a nagyszülőket? Hogy fokozódik a magány, a stressz, és ez még több elhalálozáshoz vezet? Hogy a gyerekeket maszkviselésre kötelezik, és emiatt az agyuk nem jut elegendő oxigénhez? És mivel magyarázza azt a sokmilliós bevételt, amit a különböző kormányoknak tett tanácsadói szolgáltatásaiért kapott? – folytatta Sara a számonkérést.

Én, naiv, ennél a pontnál úgy véltem, megcsillan a remény. A korábbi vádak annyira légből kapottak voltak, hogy azt sem tudtam, mit hozzak fel ellenük. De azt, hogy kifizettek, meg tudom cáfolni. Valóban sok kormánynak segítek, de a tudományos misszióm részének tekintem ezt a munkát, és soha nem kértem érte díjazást. Ráadásul, mint az egyesült államokbeli lakosok, én is minden évben befizetem az adót, és az összes jövedelemforrásom szerepel a bevallásomban.

Felajánlottam hát neki, hogy megmutatom az adóbevallásomat. Sara motyogott valamit, majd váratlanul nekem szegezte a kérdést, hogy posztolhatja-e a telefonbeszélgetésünk felvételét. Ezen meglepődtem. Fogalmam sem volt arról, hogy felveszi a beszélgetésünket. Azóta már tudom, hogy az ő „hivatását” űző emberek mindent rögzítenek.

– Nem – jelentettem ki.
– Titkol valamit? – provokált Sara.
– Nem, semmit nem titkolok – feleltem –, de ha tudtam volna, hogy ez nyilvános beszélgetés lesz, máshogyan készültem volna rá.

Úgy tűnt, ezzel kifulladt a beszélgetés. Sajnálatomat fejeztem ki, hogy nem tudtuk elsimítani a nézeteltéréseket, majd bontottam a vonalat.

Néhány perccel később Sara közzétett egy bejegyzést a Facebookon, amelyben elmesélte, hogy Dan Ariely professzor – „a Professzor”, ahogy onnantól fogva nevezett – felhívta, és megpróbálta tisztára mosni magát. De aggodalomra semmi ok, mondta a követőinek, mert nem hagyta, hogy a Professzor tőrbe csalja vagy hazugságokkal etesse. Zárásként ezt írta:

„A Professzor kitartott azon álláspontja mellett, miszerint nem kap fizetséget a szolgáltatásaiért. Ettől csak tovább erősödött bennem a gyanú, hogy a felszín alatt voltaképpen több minden zajlik. De majd egy nap, a Professzor nyilvános tárgyalásán ezekre mind fény derül.”

A Sarával folytatott párbeszéd egyértelműen nem vezetett eredményre. A rossz tapasztalat ellenére én tettem még egy próbát. A Telegramon, ócsárlóim kedvelt közösségimédia-platformján közzétettem egy sor videót, válaszként számos vádra. Pontról pontra, észérvekkel alátámasztva igyekeztem tisztázni, mit teszek és mit nem teszek a kormányokkal folytatott munkámban.

Csak úgy zúdultak a kommentek és a videók a kiposztolt videóimra, többtucatnyi újabb vádat felsorakoztatva ellenem. Azzal, hogy megpróbáltam hárítani őket, csak még inkább magamra haragítottam az embereket. Úgy forgatták ki a szavaimat, hogy azokból további bizonyítékokat nyertek a kijelentéseikhez. Gyorsabb ütemben jelentették meg az újabb és újabb vádakat, mint ahogyan cáfolni tudtam volna őket.

Aztán rájöttem, hogy ezzel csak még több nyersanyagot kínálok tálcán a gátlástalan szerkesztőknek. Feladtam, és elkezdtem letörölni a videókat. Igen ám, de ezt is csak az alacsony erkölcsi szintem és a bűnösségem beismerésének bizonyítékaként értelmezték. Nem telt bele sok idő, hogy a negatív tartalom kiszivárogjon a párhuzamos univerzumból, és utat törjön magának a világomban. Gyűlölködő kommentek árasztották el a közösségimédia-csatornáimat. Egyesek kijelentették, hogy elégetik a könyveimet. Naponta kaptam halálos fenyegetéseket.

Ha valaki már a saját bőrén tapasztalta meg a gyűlölködés valamilyen formáját, tudhatja, mit éltem át: időnként tehetetlennek, néha dühösnek, olykor rémültnek éreztem magam, és mindvégig az motoszkált bennem, hogy igazságtalanul vádolnak. Miért történik ez velem? Mi végett szálltak rá egy szerény ismertségű társadalomtudósra, aki írt pár könyvet az emberi irracionalitás okairól?

Mitévő legyek? – Avagy az út a könyvhöz

Miután sok-sok órát töltöttem azzal, hogy a képzeletbeli énemről szóló posztokat olvasgattam és videókat nézegettem, azt éreztem, kezdem elveszíteni a józan eszem. Olyan volt, mintha az agyam egy része folyamatosan csak a felém irányuló gyűlölettel lett volna elfoglalva, és nem jutott volna elég ereje a tényleges teendőim elvégzésére.

Amikor felismertem a lelassulásomat, egy új kutatási téma felé nyitottam, amely mindig is érdekelt, csak régebben nem fordítottam rá kellő figyelmet: ez a szűkösségtudat jelensége. A témában korábban végzett kutatások kimutatták, hogy a résztvevők akkor értek el jóval alacsonyabb pontszámot az IQ-teszteken, amikor az anyagi forrásaik szűkösek voltak, szemben azzal, amikor már rendelkeztek némi bevétellel. Akkor mutatkoztak igazán jelentős eltérések a mentális képességeik terén, amikor pénzügyi gondokkal küzdöttek.

Én nem az anyagiak miatt kerültem válságba, de az, hogy állandóan aggasztó dolgokon járt az eszem, hasonló érzést váltott ki belőlem. Beleástam magam a szűkösségtudatról szóló kutatásokba, és egyre jobban megértettem a jelenséget, mindinkább együttérezve a tanulmányokban bemutatott emberekkel. Hatalmas teher, ha valaki éjt nappallá téve aggódik. Az állandó szorongás felemészti a figyelmünk és az agykapacitásunk nagy részét, ami már egyáltalán nem hasznos.

Dan Ariely: Tévhit

HVG Könyvek

Beláttam, hogy vitába szállni nem tudok ezzel a csoporttal – a lecsendesítésükről már nem is beszélve –, de arra képes lehetek, hogy megértsem őket és a rólam kreált történeteik mögött húzódó indítékot. És ha így teszek, akár jobb társadalomtudós is lehet belőlem, ráadásul közben még az is megeshet, hogy valamelyest visszaszerzem az irányítást a történet felett.

Úgy döntöttem, hogy elhárító mechanizmusként megpróbálom megfejteni a jelenséget, és társadalomtudományi ismereteim legjavát bevetve értelmezem majd a tapasztaltakat. Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer pont én leszek a főgonosz tízezrek szemében, de ha már így adódott, éreztem, hogy csak úgy nem fogok ebbe beleroppanni, ha megpróbálom kideríteni, hogyan történt meg mindez – és miért. Így született meg ez a könyv.

A fenti cikk Dan Ariely Tévhit című könyvének szerkesztett részlete.

A viselkedési közgazdaságtan neves professzora könyvében leírja az önámítás, a kognitív torzítások és a manipuláció pszichológiáját. A könyv gyakorlati tanácsokat ad arra, hogyan hozhatunk jobb döntéseket és gondolkodhatunk tudatosabban egy empatikusabb társadalom megteremtése érdekében. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.