Amidőn Topolánszky Ákossal, az egykori Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium volt helyettes államtitkárával készített interjúnk közlésére készültünk, már előre sejtettük, hogy vihart kavarunk vele. Ezt maga az interjúalany is megjósolta nekünk. Nem keltett hát különösebb meglepetést, hogy tegnap délelőtt jöttek a telefonok, a cikkben szereplők vagy személyesen, vagy beosztottjaikon keresztül nehezményezték Topolánszky állításait. Többen az interjú készítésének körülményeiről érdeklődtek, azt firtatták, hogy ki vagy mi vett rá bennünket annak publikálására. Nekik csak azt válaszolhattuk, hogy újságírónk elment a volt helyettes államtitkárhoz, aki meg elmondta neki tapasztalatait, amit aztán publikáltunk. Úgy látszik, a telefonálók meg megbízóik nem hittek nekünk, mert rendre „politikai megrendelést” emlegetnek. Mesterházy Attila egykori államtitkár, ma szocialista frakcióvezető-helyettes például azt mondta: szomorú, hogy egy magát pártsemlegesnek mondó köztisztviselő politikai kommunikációs eszközzé válik. „Megszólalásának időzítése talán erről is tanúskodik” – találgat a szocialista korifeus. Mesterházy megszólalása meg másról. De erről később.

A közlésünk elleni legtragikomikusabb kifogás azonban mégiscsak az volt, hogy miért nem kérdeztünk meg minden az interjúban megemlített személyt, hogyan vélekedik Topolánszky állításairól. Ezt az az ismert tévéproducer is orrunk alá dörgölte, akinek reggeli műsorában naponta tucatnyi interjú hangzik el, és nem emlékszünk egyetlen olyan esetre sem, hogy a szóba hozott személyeknek haladéktalanul kikérték volna a véleményét. Nem világos, hogy mi miért tettünk volna így, hiszen az érintettek csupán megismételték volna a kormányfő által is képviselt hivatalos álláspontot, amivel darabideje traktálnak bennünket, vagyis hogy a GYISM-re nem nehezedett nemtelen politikai nyomás, miniszter, államtitkár meg a többi közszolga is az esküjének megfelelően tette a dolgát. Ha voltak is szabálytalanságok, azok csak az ügyforgalom elképesztő mérete miatt történhettek, és elszigetelt jelenségek maradtak. Most kormánypárti politikusaink ezeknek a gyors kivizsgálását és a bűnösök példás felelősségre vonását követelik egymás sarkát taposva. Az interjúra befutó reakciók utólag is igazolták, jól sejtettük, hogy értékelhető politikusi megnyilatkozásokra még egy ideig aligha számíthatunk, és gyanítjuk, az olvasóink sem sokkal bizakodóbbak.

Pedig a Debreczeni József sokat idézett Gyurcsány-monográfiájában a kormányfő tavaly még azzal büszkélkedett: „A döntés jogát minden fontos kérdésben fenntartottam magamnak. Nem engedtem a döntés-előkészítőknek. Hogy helyettem döntsenek.” Ugyanitt mondja Keszthelyi András, a sportminiszter Gyurcsány egykori kabinetfőnöke: „Nagyon hamar szembesült [mármint Gurcsány miniszter – a szerk.], konkrétan már az első héten, az MSZP… úgynevezett ifjúságpolitikai világával. Tehát ezzel a mutyizunk a pályázatokkal, az ifjúsági pályázatokkal, s a többi világgal, amelynek korábban még egy Jánosi György-méretű és presztízsű (…) politikus sem tudott vagy akart ellentartani…” A szerda reggeli Mokábban Gyurcsány már így értelmezte az ő generális döntési jogkörét: „több ezer pályázat van, üzemszerű a pályázatoknak az elbírálása. Egy minisztérium mögött lévő cég végzi, a miniszterhez mikor felérkeztek ezek a több száz döntést tartalmazó vastag dossziék, ahol egy pályázat csak egy sor, ezt úgy kell elképzelni, hogy ezt a dossziét, soronként (sic!). És akkor elér a miniszterhez, aki aláír már minden oldalt, és egyszerre, még egyszer mondom, több ezer pályázatot döntöttünk el nyárra készülő táborokra, akkor utána mindenki aláírása ott volt, akkor az ember aláírja.” Mecsoda különbség!

Az egymást érő közéleti botrányok időszakában a szokásosnál is nagyobb a sajtó felelőssége. Félreértés ne essék, nem a politikai felelősségre gondolunk, az nem a sajtóra nehezedik, hanem a szakmaira. És itt most elkerülnénk a sajtóban olyannyira dívó, olykor köldöknéző, máskor meg piszkálódó „szakmázást”, és csak annyit jegyzünk meg: a botrányokról való tisztességes tájékoztatás nem egyenlő a botrányújságírással. Azzal együtt lehet élni, ha egy orgánumnak van politikai szimpátiája és véleménye, közönsége pedig szívesen veszi azt is, ha jól azonosítható az irányultsága. Ám azt is joggal várja el, hogy a történéseket illetően a sajtó megmaradjon ténytisztelőnek. Ebből a szempontból szimptomatikus, ami a Topolánszky-interjúnk ismertetése során történt.

Az ellenzéki sajtó persze triumfál, és az egykori helyettes államtitkár nyilatkozatát úgy akarja feltüntetni, mint amely újabb bizonyíték arra, hogy a mostani kormányfő volt a főcsővezetője az MSZP-s pártpénz-szivattyúnak. A Magyar Nemzet egyenesen beilleszti Topolánszkyt egy sorba, miszerint „immár három volt államtitkár állítja, hogy politikai alapon folynak a támogatások”. Pedig három különböző esetről van szó. Ocsovai Tamás azt, hogy ő mindent utasításra tett, egy olyan büntetőeljárás keretében állította, amelyben még ő is vádlott lehet, igyekszik tehát a felelősséget feletteseire hárítani. Szabó László pedig nem a Medgyessy- vagy a Gyurcsány-kormány helyettes államtitkára volt, hanem az Orbáné, és ma is a Fidesz delegáltja az MTV kuratóriumában. Topolánszky esetében viszont más a helyzet, őt saját igazságérzetén kívül egyéb nem késztette megnyilatkozni. Ő arról is beszélt a hvg.hu-nak, hogy Gyurcsány minisztersége első, igaz rövid szakaszában véget kívánt vetni a mutyizásnak, de mert kormányfői szerepre készült, „átpozícionálta” magát. Az állítás első része persze kimaradt a polgári napilapból.

A Népszabadságból meg a második. Topolánszky véleményének lényegétől eltérően hangsúlyosan szerepelnek viszont a pozitív elemek, miszerint Gyurcsány tevékenységével kapcsolatban egyébként „az államtitkár részben pozitívan nyilatkozott”. „Új idők új dalaival érkezett, igyekezett hatékonnyá tenni az GYISM működését. (...) Hangoztatta, hogy vissza kell ugrasztania az agarakat, azaz korlátozni kell a politika megrendeléseket, távol kell tartani a lobbistákat. (...) Ekkor még nemzetegyesítő illúziói voltak, bizonyos értelemben közvetítői szerepre törekedett az MSZP és a Fidesz között” – idéz Topolánszkytól a Népszabadság. Gyurcsány miniszter be nem váltott ígéreteiről, a hozzá kapcsolható „költségvetési cunamiról”, szerepének átpozícionálásáról, a helyettes államtitkár felmentésének körülményeiről bizonyosan terjedelmi okok miatt már nem ejtettek szót. Az viszont legalábbis érdekes szerkesztői húzás, hogy az interjúról szóló anyag a Felfrissített emlékezet címet kapta.

A lap nyilván nem azt akarja az olvasó tudtára adni, hogy az egykori helyettes államtitkár külső „segítséggel” mozgósította memóriáját. De akkor meg mit? A magyar demokrácia és a nyilvánosság mai ramaty állapotát tekintve örülnünk kellene, hogy vannak, akik bár meghúzódhatnának csöndben, egzisztenciájukat kockáztatva veszik maguknak a bátorságot, és kiállnak a nyilvánosság elé. Higgadt szavaiknak nekünk, újságíróknak különösen örülnünk kell. És vissza kell utasítanunk azokat a véleményeket, miszerint – mint nyilatkozta azt Szilvásy György miniszter – Topolánszky „felül politikai hullámokra, és emlékezetét politikai hatások befolyásolják” (különös, de mintha a Népszabadság címe is erre rímelne).

Arcátlan az is, ahogyan a kormányfő szóvivője útján reagált a tegnapi cikkre: „hazugság, amit az interjú sugall”. Az interjú természetesen maga nem sugall semmit, főleg hazugságokat nem, abban egy az egykori tárcát belülről ismerő személy beszél az ottani áldatlan állapotokról, amelyekről Gyurcsány és egykori kabinetfőnöke is beszámolt Debreczeninek. A cikkből az is kiderül, Topolánszky szerint eltérő szerepet vittek a különféle MSZP-s politikusok, de az is, hogy Gyurcsány Ferencnek is megvan a maga felelőssége ebben. És ezt az MSZP-s válságkommunikáció, Mesterházy, Szilvásy vagy Gyurcsány szóvivőjének akár sanda, akár harcias nyilatkozatai sem képesek elfedni.

Zádori Zsolt