Az országgyűlési képviselők általános választását az előző törvényhozás megválasztását követő negyedik év április vagy május hónapjában kell megtartani – rendelkezik fő szabályként az alkotmány. Kivétel, és ennek a lehetősége ma minden korábbinál valószínűbb a harmadik köztársaság történetében, hogy a parlament „időnek előtte” feloszlik vagy a köztársasági elnök feloszlatja.

Mivel a magyar parlamentáris kormányzati rendszer rigorózusan korlátozza a feloszlatás lehetőségét, igazándiból csak az önfeloszlatásnak van reális esélye. A köztársasági elnök a választási ciklus lejárta előtt ugyanis csak két különleges esetben küldheti haza a képviselőket és írhat ki új választásokat: ha az Országgyűlés tizenkét hónapon belül legalább négy esetben megvonja a bizalmat a kormánytól, illetve ha a kormány megbízatásának megszűnése esetén a köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt az első személyi javaslat megtételének napjától számított negyven napon belül nem választja meg a parlament.

Kormányváltás - Olvassa el a legfrissebb híreket a hvg.hu-n!

© Stiller Ákos

Gyurcsány Ferenc kongresszusi és parlamenti bejelentése, hogy félreáll, és de facto konstruktív bizalmatlansági indítványt kezdeményez maga ellen, egy időre kivette annak a lehetőségét az államfő kezéből, hogy feloszlassa a parlamentet. A kormányfő ellenzéki bírálói egyenesen elvitatják Gyurcsánynak azt a jogát, hogy így mondjon le. De nincs tiltó szabály erre vonatkozóan. S miért is lenne? Hivatali idejében meg kellene halnia, vagy titokban fel kellene kérnie Szanyi Tibort, hogy legyen olyan jó, puccsolja már meg? Ha a kormányerő képes saját kormányfőjelöltet állítani, miért ne tenné? Szentpéteri Nagy Richard, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa szerint még akár az sem lenne alkotmányellenes, ha Gyurcsány Ferenc is egyike lenne annak a 75 képviselőnek, akik konstruktív bizalmatlansági indítványukban kezdeményezik az ő lecserélését az utódjára.

A kutató szerint téves elképzelés, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány – amely jellemzően a német, a spanyol, valamint az új demokráciák közjogi szabályozásában található meg – tisztán ellenzéki fegyver lenne. Valójában csak ritkán vezet ellenzéki győzelemhez, bár erre is volt példa. 1982-ben Helmut Schmidt német kancellárt buktatták meg vele, de mindez csak úgy sikerülhetett, hogy az addig a szociáldemokratákkal koalícióban lévő liberálisok átálltak az ellenzéki CDU/CSU oldalára, és így Helmut Kohl alakíthatott kormányt.

Persze az is megeshet, hogy két hét múlva mégsem sikerül 193 képviselő igen szavazatát elnyerni az MSZP-nek és esetleges szövetségeseinek. Akkor viszont megfellebbezhetetlenül bebizonyosodik a 2006-os választás nyomán kialakult parlamenti felállás kormányképtelensége, és egyetlen fajsúlyos érv sem marad az előrehozott választás ellen.

Ami ellen igazándiból ma sincs túl sok masszív elméleti érv. Alkotmányjogi biztosan nincs. Szentpéteri Nagy Richard már egy tavalyi írásában kimutatta, hogy a legtöbb parlamenti demokráciában – nem úgy, mint a választás napját szigorúan rögzítő elnöki rendszerekben – a választási ciklusok négy- vagy ötéves korlátja nem a minimumra, hanem a maximumra vonatkozik. Tehát előbb lehet választást tartani, később nem. Az elemző egyenesen arra jutott, hogy „parlamentáris körülmények között nincs is igazán értelme előrehozott választásokról beszélni, mert a klasszikus parlamentarizmus szabályai szerint valójában szinte minden általános parlamenti választás előrehozott választás is egyben”.

De ki „kényszerítheti ki” az előrehozott választásokat a parlamentáris demokráciákban? A közhiedelemmel ellentétben a legritkábban a parlamenti ellenzék vagy a népharag. Számos külföldi példa van arra, hogy az államfő határoz így (sok esetben a miniszterelnök ellenjegyzésével), de legalább ennyi példa van arra, hogy maga a kormányfő dönt az előrehozott választásokról.

A leggyakrabban idézett példa a brit gyakorlat, amikor főszabályként a kormányfő indítványozza az uralkodónál az új választásokat. Tony Blair két esetben is így tett. És eljátszott a gondolattal Gordon Brown is népszerűsége csúcsán, most már persze bánja, hogy nem lépett, így – mit tehet egyebet – bízik a szerencse forgandóságában, és a lehető legtovább húzza a ciklust. De a tory John Major is öt évre tolta ki fontválsággal súlyosbított országlását.

Milyen indítékkal szokás új választást kiírni? A legtöbbször azért, mert a régi kormánykoalíció felbomlik, és a kilépőket nem sikerül megfelelő számú új támogatóval pótolni, magyarán eltűnik a kormánytöbbség. Van, ahol hosszan próbálkoznak a többség összekaparásával, van, ahol gyorsan döntenek. Izraelben például szinte mindig idő előtt választanak, és a kiírást követő két hónapban már fel is áll az új Kneszet.

Gyakori ok még, láttuk korábban a briteknél – de így volt ez 2003-ban Japánban is –, hogy a kormányon lévők igyekeznek időleges népszerűségüket kihasználva újabb szép éveket biztosítani maguknak. Van példa arra is, hogy valamilyen nagyszabású változáshoz kérik a választók felhatalmazását, vagy valamiféle politikai patthelyzetben fordulnak a néphez. Ezt többször is megesett Olaszországban vagy 2005-ben Németországban. De ezzel fenyegetőzött az MSZP is 2002 őszén, amikor a Fidesz vonakodott támogatni az uniós népszavazással kapcsolatos alkotmánymódosításukat, és elutasította a népszavazási elképzelésüket.

A politológus Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője blogjában több olyan országot is felsorol, ahol előrehozott választásokat tartottak. Azt persze ő is elismeri, hogy a magyartól és egymástól is teljesen eltérő belpolitikai konstelláció miatt döntöttek így. Navracsics nem említi viszont, hogy a korábban a kormányfőváltás miatt a Fidesz szerint követendő példának tekintett Lettországban eddig nem tartottak új választást. Az új koalíció az Új Korszak tömörülésen kívül a régi kormány négy pártjából, illetve egy kisebb, szintén jobbközép politikai csoportosulásból áll.

Praktikusnak tűnhet az az ellenérv, hogy egy évvel a „rendes választások” előtt ugyan mi értelme előrehozni a szavazást. De ez a gyakorlatban mit se számít. Számos példa van arra, hogy a parlamenti ciklus lejárta előtt röviddel tartottak választást, például a franciák 1997-ben kilenc, a szlovákok 2006-ban két hónappal korábban járultak az urnák elé.

Gyengének tűnik az az indok is, hogy válság idején „nincs ideje az országnak többhónapos választási kampányra”. Egyrészt, mert a válság egyelőre nem méltóztatik kivonulni az országból, egy év múlva is nagy eséllyel itt lesz, és hát sehova sincs leírva, hogy gazdasági krízis idején kifejezetten ellenjavallott a választás. (Tóth Zoltán választási szakértő elmondta lapunknak, hogy a magyar parlamentarizmus történetében is éppen a válságidőszakokban, az 1920-as és az 1940-es években volt szokás előrehozni a választásokat.) Másrészt, mert ha a potenciális kormányerő nem képes válságkezelésre, viszont a közjogi lehetőségeket kihasználva blokkolja a kilábalást, sokkal többet árt, mint használ az oly annyira féltett országának.

Nem kell feketeöves ellenzékinek lenne ahhoz, hogy az MSZP, az SZDSZ és az MDF kelletlensége mögött meglássuk, itt elsősorban a saját jövőjük, nem pedig az ország sorsa miatti aggodalom húzódik meg az előrehozott választás makacs elutasítása mögött. Ahogy tavaly mondta egy politikai rendezvényen Kéri László politológus: az előrehozott választásnak a baloldal számára katasztrofális eredménye lenne. A várakozásaik azóta még sötétebbek. Nem csoda hát, ha körömszakadtáig ragaszkodnak a 2006-ban kibrusztolt pozíciókhoz, és bíznak a politikai széljárás megfordulásában, amire már volt példa, noha helyzetük még sohasem volt ennyire csüggesztő. Aki időt nyer, életet nyer. Vagy nem.

A demokráciában a pártérdek legitim érdek, már csak azért is, mert ellenlábasukat, a Fideszt is jórészt hasonló „személyes érdekek” mozgatják, s a részérdekek szolgálhatják a közjót is, egybeeshetnek az ország érdekével. És azt se felejtsük el, az se feltétlenül tenne jót az országnak, ha egy egypárti, kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-kormány vezetné az egy az ország, egy a pólus jelszava jegyében.

A példák azt mutatják, hogy éppen a társadalmi támogatottságukat (hitelüket) vesztett, de parlamenti többséggel rendelkező kormányok utasítják el leginkább és a legeredményesebben az előrehozott választásokat. S amíg a kormánytöbbség megmarad, aligha oszlatják fel hirtelen felindulásból a parlamentet. A görög alkotmány például ismeri azt, hogy amikor a megválasztott parlament összetétele egyértelműen szembeáll a politikai közhangulattal, akkor új választásra van szükség, de a magyar nem. A Gyurcsány-kormány külső hitelvesztése mérhető az alacsony forintárfolyamon, a gyengélkedő tőzsdeindexen vagy az állampapírok lanyha forgalmán; belső elutasítottsága tükröződik a közvélemény-kutatásokban és minden bizonnyal a júniusi EP-választásokon. Ám ha a szocialisták képesek kormányt alakítani, illetve valahogy továbbműködtetik a parlamenti és az államgépezetet, kellőképpen eltökéltek, bármennyire fájjon is, kitöltik szavatossági idejüket.

Zádori Zsolt