Holnapra megforgatják?

„Sem módunk, sem szándékunk arra, hogy eltoljuk az önkormányzati választásokat” – jelentette ki Orbán Viktor hétfőn, a pártja választási győzelmét követő nemzetközi sajtótájékoztatón. Az utóbbi napokban – Fidesz-körökből származó értesülésekre hivatkozva – két, egymással szöges ellentétben álló forgatókönyv is napvilágot látott. A Népszava arról írt, hogy az ellenzéki párt kormányra kerülve akár egy-két évvel is elodázná az amúgy októberben esedékes önkormányzati választásokat. Múlt pénteken az Index viszont már arról cikkezett, hogy a párt inkább előrehozná a voksolást, és a polgárok már szeptemberben dönthetnének a polgármesterekről és a helyi képviselőkről. Nem mintha az egy hónapos „eltérítésnek” különösebb jelentőséget lehetne tulajdonítani, Orbán hétfőn azt is kijelentette, „nemzeti konzultációnak” kellene megelőznie egy ilyen súlyú döntést, és a kérdésről amúgy is csak hosszabb távon lehet gondolkodni.

Túry Gergely

 A rendszerváltáskor kialakult gyakorlat és az azt később szentesítő alkotmány előírása szerint a helyhatósági választásokat a négyévenként sorra kerülő általános parlamenti választások évéhez igazodva, októberben kell megtartani. A két voksolás „szétválasztásáról”, az időpontok jelentősebb elcsúsztatásáról azonban már jó egy évtizede tart vita. Többen úgy érveltek, hogy a választók kétévenkénti urnához szólítása a folyamatos kampánykormányzás felé terelné az ország aktuális irányítóit.

Ami a döntés politikai aspektusát illeti, az eddigi gyakorlat szerint az egymást 5-6 hónappal követő voksolások – a győzteshez húzás pszichológiája alapján – jobbára a kormányerőknek kedveztek. Kivétel volt ez alól 1990 és 2006, amikor a parlamenti választásokat gyors „kijózanodás” követte. Különösen négy évvel ezelőtt büntették a választók a pár hónappal korábban kormányra segített MSZP-t. Az elzavarós hangulathoz a megszorítások mellett az őszödi beszéd is hozzájárult. A parlamenti ciklust felező helyhatósági választás – mint a közvélemény-kutatások vagy például a 2004-es és 2009-es uniós voksolás is mutatta – viszont szinte törvényszerűen olyan protestszavazásként működik, ami a mindenkori ellenzéknek kedvez. Innen nézve tehát a Fidesz politikai érdeke az, hogy ha változtatni akar az önkormányzati választási szabályokon, akkor azt gyorsan tegye, hogy előre hozhassa a voksolást.

A rapid módosítás nem lenne előzmények nélküli. Kétharmados többsége birtokában az akkori balliberális koalíció 1994-ben – azaz a választások évében – keresztülvitte a törvényhozáson a korábban kétfordulós önkormányzati választások „egyfordulósítását”. A pártokat előzetes választási szövetségek megkötésére kényszerítő megoldással megszűnt a másodlagos pártpreferenciák megjelenítésének lehetősége. Aki ugyanis a korábbi gyakorlat szerint, az első forduló után, veszni látta az egyik párt jelöltjére leadott szavazatát, a másodikban még átszavazhatott egy versenyben maradt, de számára még mindig „kedves” másik párt jelöltjére. Mindez az akkoriban „többpólusú” ellenzék (amelynek egyik oldalán a Fidesz és az MDF, a másikon az FKGP és a KDNP állt) pártjai számára azzal a veszéllyel járt, hogy a rájuk leadott szavazatok szétforgácsolódhatnak. Ezért az ellenzéki képviselők a módosítás tárgyalásakor tüntetőleg ki is vonultak a parlamenti ülésteremből.

A Horn-kabinet által kidolgozott, az „egypárti” jelölteknek kedvező konstrukció viszont a Fidesznek most kifejezetten előnyös. Sőt ha a párt a változtatásokban mélyebbre menne, mint a balliberális kétharmad annak idején, azt is megteheti, hogy az önkormányzati választások esetében az egyéni körzetekre szűkíti a versenyt. A listás szavazás megszűnése pedig könnyen oda vezethetne, hogy Orbán Viktor pártja még a – számára relatíve gyengébb pozíciókat jelentő – fővárosban is kétharmadot meghaladó támogatást szerezhetne a közgyűlésben. Így főpolgármestere – bárki legyen is az, Tarlós István vagy más – kényelmes többségben szabhatna új irányt Budapestnek.

Hogy dédelget-e ilyen, a választási eredményekre is komoly befolyással bíró reformterveket a Fidesz, nem tudni. Annyi mindenesetre biztos, hogy a változtatások fő terepe Budapest lesz. A jelenleg hatályos, és látványosan csődöt mondott fővárosi szabályozás modelljét egyébként az 1990-es parlamenti választások után az SZDSZ szakértői dolgozták ki, azzal a szándékkal, hogy a centralizált tanácsrendszert demokratikussá tegyék. Az akkori győztes MDF még egy erős – a Fidesz mai álmaihoz közelítő – fővárosi koncepcióban gondolkodott, amit azonban az önkormányzati választások eredményének ismeretében (ekkor lett Budapest főpolgármestere Demszky Gábor) utóbb gyorsan elfelejtett. Sőt az erősen kerületcentrikus 1990-es szabaddemokrata tervezetre végül még rá is tett néhány lapáttal, s így született meg nagy egységben az a fővárosi közigazgatási modell, ami a világ hasonló nagyságú fővárosaiban szinte páratlan önállóságot és önkormányzati jogot adott a kerületeknek, miközben afféle föderatív szerepre ítélte a fővárost.

Ezzel a liberális leleménnyel akar most leszámolni a Fidesz – derült ki Tarlós István Budapest-programjából, amit pártja nevében teljes támogatásáról biztosított Orbán is. A szöveg maga azonban a politikai szándék kinyilvánításán túl, a részleteket illetően meglehetősen szűkszavú. Még pár hete is több lehetséges modellről lehetett hallani. Az egyik szerint megmaradna a 23 kerület, de bizonyos hatásköröket elvonnának a főváros javára. Egy másik, jóval radikálisabb opció szerint Budán három (Óbuda, Újbuda, Hegyvidék), míg Pesten négy-öt kiemelt kerület (Újpest, Csepel, Belváros, Pestszentlőrinc, Pesterzsébet) jönne létre, a becsatornázódott városrészeket esetleg elöljárók képviselnék. A City-koncepció szerint pedig Budapest belső kerületei összeolvadnának, és az I., a II. kerület egy része, az V. a VI., a VII., a VIII., a IX. és a XIII. kerület egy része alkotná a szűkebben vett fővárost. A III., a IV. és a XI. kerület megőrizné önállóságát, a többi kerületből összevonással további négy-öt alakulna. A városirányítási egységek számának korlátozása persze komoly érdekütközéseket is okozhat – akár a párton belül is, ami jelentősen módosíthatja, hogy végül milyen irányt vesz a reform.

Nem világos az sem, hogy a Fidesz viszsza akarna-e térni ahhoz az 1990-es modellhez, amely kizárta, hogy valaki egyszerre országgyűlési képviselő és polgármester is legyen. Ezt az összeférhetetlenségi szabályt – Horn Gyula és Kuncze Gábor (akkor még csak belügyminiszter-jelölt) javaslatára szintén a balliberális többségű parlament számolta fel 1994-ben. A napokban viszont már a Fidesz háza táján is hallani lehetett arról, hogy megszüntetnék az álláshalmozásnak ezt a formáját, s visszaállítanák az eredeti összeférhetetlenségi szabályt. Ez komoly dilemma elé állíthatna olyan fideszes polgármestereket, akik például most vasárnap biztosan hozták egyéni választókerületüket (Kósa Lajos, Pokorni Zoltán, Rogán Antal). És míg pár hete arról is olvasni lehetett, hogy a Fidesz – egyébiránt az LMP politikai bebetonozást gátló ötleteivel egybecsengve – afféle lex Demszkyként törvénybe iktatná, hogy polgármester, főpolgármester csak meghatározott számú ciklust tölthessen el megszakítás nélkül a hivatalában, a vasárnapi győztesek több ciklusra történő berendezkedése esetén könnyen ad acta kerülhetnek az ilyen tartalmú tervek, nyilatkozatok.

DOBSZAY JÁNOS