Nyolc szűk esztendő

A két hajdani fejedelem közül – magyarázta a szerző – a saját erejét és lehetőségeit túlbecsülő Báthory Gábor sorsa végül a teljes bukás lett, míg az ugyancsak nagy harcos, ám kompromisszumokat kötni is tudó Bethlen Gábor valóban naggyá tette a 17. századi Erdélyt.

Orbán Viktor 2005-ben

Dudás Szabolcs

Vajon Báthory vagy Bethlen sorsa vár tehát a most visszatérő kormányfőre? S vajon képes lesz-e a margón eltöltött rettenetesen hosszú idő tapasztalataiból is építkezni Orbán Viktor, aki Tisza Istvánhoz és Teleki Pálhoz hasonlóan másodszor kap lehetőséget arra, hogy a kabinet élére álljon egy többpárti választást követően. A Fidesz elnökének most véget ért nyolc szűk esztendejébe sok minden belefért, még személyiségének átmeneti szétesése is. 2002 tavaszát követően Orbán évekig úgy bolyongott az országban, mint a nehezen hazataláló Odüsszeusz. Az ellenzék vezére akkoriban voltaképpen bárhol hajlandó volt beszédet mondani Magyarországon – akár főutcákon, főtereken, mozikban, sportcsarnokokban, sőt templomokban is –, csak és kizárólag a képviselőházban nem. Az utcai politizálástól számos kudarc után kínkeservesen jutott el odáig, hogy végül is kivárja, míg ölébe pottyan a választási győzelem.

Hogy egy idő után mennyire ellentmondásossá vált még saját táborán belül is a Fidesz elnökének megítélése, arról Kósa Lajosnak, Debrecen polgármesterének egy 2006-os nyilatkozata árulta el a legtöbbet. A párt alelnöke egy ízben egyenesen arról beszélt, hogy 2010-ben a Fidesz miniszterelnök-jelöltjét valószínűleg már nem Orbán Viktornak fogják hívni. Az egykori nagy hatalmú kormányfő – aki 1990 óta először tudta Magyarországon elhitetni, hogy a politika nem vergődik okvetlenül a determinációk fogságában, s hogy az ország végső soron „szabad akarattal” rendelkezik – ekkor már túl volt a kormányzását követő második választási vereségen is. Stratégiájáról („Egy a tábor, egy a zászló”) addigra egyértelműen bebizonyosodott, hogy csak újabb és újabb kudarcokhoz vezet.

Az Orbán által sokáig favorizált polgári körök egy idő után ugyanúgy kezdték szétzilálni a Fideszt, mint a két Magyarország koncepció a határon belüli nemzetet. Az exminiszterelnök 2004-től kezdve hiába próbált hirtelen az MSZP törzsszavazóihoz közeledni, hiába módosított (barkóját lenövesztve, kockás és csíkos ingeket, konfekciós zakókat öltve) ennek érdekében átmenetileg még a külsején is, sőt hiába ígért a választási kampány idején a fővárosiaknak Budapest-fejlesztési Minisztériumot, a munkavállalóknak 100 ezer forint fölötti minimálbért, az időseknek pedig 14. havi nyugdíjat. Az áfacsökkentés formájában több mint 200 milliárd forint kortespénzt elköltő Gyurcsány-kormánnyal szemben ezek a népboldogító ígéretek is kevésnek bizonyultak.

Az őszödi beszéd kiszivárgása és a 2006-os forró ősz után Orbán – mint egy zártkörű beszélgetésen elárulta – arra számított, hogy 2008-ban már a pártja lesz hatalmon. Ezzel a várakozásával pontosan ugyanaz történt azonban, mint korábban a magyar kereszténydemokrata unióról, majd a százezres fideszes taglétszámról szőtt, be nem teljesült álmaival.

A külföldön is feltűnést keltő 2007. eleji Kossuth téri kordonbontás viszont már nemcsak Orbán ismételt radikalizálódásáról árulkodott, hanem a Fidesz vezérkarának mély megosztottságáról is. Ez volt az a pont, ahol az elnök iránti feltétlen lojalitásnak vége szakadt: Kósa Lajos, Áder János, Pokorni Zoltán és Rogán Antal nem volt hajlandó pajszerrel és franciakulcsokkal beállni az Országház előtti szerelőbrigádba. A T. Házon belül követendő politikai stratégia kapcsán ugyancsak ellentét alakult ki Orbán és a Fidesz mérsékeltebb vezetői között. A jobboldal vezére Gyurcsány Ferenc után 2007-től kezdve már a kormánypárti frakciókat is bojkottálni kívánta az ülésteremben, ám ebben Áderék – kiegészülve immár az akkori frakcióvezető, mostani miniszterelnökhelyettes-jelölt Navracsics Tiborral – már nem voltak partnerek. A Fidesz vezérkarának belső válsága csak igen lassan józanította ki Orbánt, aki több mint fél évtizedes késéssel fogadta meg végül is több szövetségesének régóta hangoztatott tanácsát, s kezdett el hidat építeni a politikai centrum felé.

A Fidesz jobboldali fordulata óta Orbán a legjobb formáját – több antiparlamentáris húzása és más vitatható lépései ellenére – 1998 és 2002 között miniszterelnökként futotta. Az utóbbi nyolc év viszont, amikor az ellenzék keserű kenyerét kényszerült enni, az ösztöneinek szabad utat engedő zsigeri politikust hozta ki a jobboldal vezéréből. A hatalommal járó teher és felelősség most újra alkalmat adhat a régi-új kormányfőnek arra, hogy megkísérelje kordában tartani uralkodásra mindig kész személyiségét.

BABUS ENDRE