„A lovak közé dobják a gyeplőt”, „mindenki azt csinál majd, amit akar” – ilyen aggályokat fogalmaztak meg a parlamentben a fideszes és kereszténydemokrata képviselők a 2002-es kormányváltást követően, miután az oktatáspolitika irányítása a szabaddemokraták kezébe került. Magyar Bálint miniszter már az első hetekben számos olyan módosítást terjesztett az Országgyűlés elé, amely úgymond visszaadta az iskoláknak az Orbán-kormány által elvett pedagógiai önállóságot. „A pedagógus ismét kreatív, alkotó értelmiséginek érezheti magát, mivel ő választhatja meg azt a tempót és pedagógiai megoldást, amit a legmegfelelőbbnek tart az ismeretek átadásához” – fogalmazott nyolc évvel ezelőtt Magyar a HVG-nek, annak kapcsán, hogy a közoktatási törvényt apró, ámde annál fajsúlyosabb kiegészítéssel toldotta meg az új parlament, megszüntetve a korábbi közös kerettantervek kötelező követelményrendszerét.
Bár a második Orbán-kormány programjában csak érintőlegesen esett szó a közoktatás reformjáról, a múlt héten hivatalba lépett kereszténydemokrata Hoffmann Rózsa államtitkár nyilatkozataiból egyértelműen kiderült a szándék, hogy lényegében mindent visszavennének abból, amit a stresszmentes iskolarendszer megteremtését célzó szabaddemokrata oktatáspolitika jegyében a parlament az utóbbi években törvénybe iktatott. Ilyen például az, hogy a diákok tanulási terheinek csökkentése és a kompetenciák, a készségek fejlesztése jegyében az előző oktatáspolitikai rezsim visszavett a lexikális tudás követelményéből. Az általános iskolák elsőseinél szöveges értékelés váltotta fel az osztályzást, és az alsó tagozaton 2003 óta már csak szülői beleegyezés esetén lehet buktatni. Az előző parlament által módosított közoktatási törvény szerint a helyi pedagógiai program előírhatja, hogy a tanár nem adhat fel házi feladatot a hétvégére. A liberális oktatási kabinet még azt is elérte, hogy a tanárok csak a diák beleegyezésével tájékoztathassák a szülőket gyermekük problémáiról, viselt dolgairól. Igaz, ez utóbbi szabályt – mivel az sértette a szülők gyermekük neveléséhez fűződő, az alkotmány által is nevesített alapjogát – végül finomították.
Végel Dániel
Az oktatáspolitika új irányítóinak célja nem az – mint Hoffmann hangoztatja –, hogy törlesszenek az utóbbi nyolc évért, hanem hogy a tanítási eszközeiben meggyengített pedagógusok ismét hatékonyabban oktathassák, nevelhessék a nebulókat. A KDNP Iskola, erkölcs, tudás című programja – amelyet a következő évek oktatáspolitikai lépéseinek zsinórmértékéül jelölnének ki – olyan komplex rendszerként tekint az iskolai oktatásra, amelynek nemcsak az ismeretek átadása a célja, hanem értékrend közvetítése is. Az új nemzeti alaptanterv a „nemzettudat erősítésének” – mint az oktatás egyik kiemelt céljának – meghatározásán túl rögzítené a tananyagnak azt a „nemzeti minimumát” is, amely ma állítólag azért hiányzik, mert a tantestületek az oktatás tartalmáról és önellenőrzésük módjáról, a fenntartó jóváhagyásával ugyan, de – lényegében szabadon dönthetnek.
Az önigazgató oktatásirányítás valóban afféle hungarikum. „Az OECD-országok közül egyedül a magyar iskola tekinthető önkormányzónak, nincs még egy olyan nemzet, amely a közműveltség tartalmának meghatározását érdemben az iskolák tantestületeire, a pedagógusok szakmai szervezeteire bízta volna” – derül ki Sáska Géza oktatáskutató vizsgálataiból (HVG, 2006. november 18.). Ám a baj nem is az, hogy – Sáska szavaival – „az iskolák jó részében a tantestület önmegvalósítási kísérlete zajlik”, hanem hogy az a színesedés, ami fenntartói szempontból a mai iskolarendszert jellemzi, az egyenlőtlenségek csökkentése helyett annak erősödését hozta magával. Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője a minap a Népszabadságban úgy fogalmazott, hogy „Magyarországon közpénzből más iskola jár a vagyonosoknak és a szegényeknek”. A tanulók 90 százalékát befogadó önkormányzati iskolák ügyében többek között azért nem történt komoly előrelépés, mert az SZDSZ inkább az alternatív oktatásra, a KDNP pedig az egyházira irányította a figyelmet. A kistelepülési iskolák bezárásának ügyét sem annyira szakmai, mint pénzügyi, politikai kérdésként kezelték a felek.
Az iskolai „rendteremtés” ügyében a mai kormányoldalon nagy az egyetértés – így nem is kétséges a hozzá kapcsolódó törvénymódosítások sorsa. A hátrányos helyzetűek felzárkóztatása kontra integrált oktatás kérdésében viszont mintha létezne törésvonal a kormánypártokon belül. Az új oktatási államtitkár a lemaradók egyéni, illetve kis csoportos fejlesztését tartja járható útnak, a hódmezővásárhelyi polgármesterként a város „szegényiskoláját” korábban felszámoló Lázár az integrációt szorgalmazza. Az alulról nyitott iskolatípus szerinte lehetővé teszi a lemaradók felemelkedését az általuk vonzónak talált társadalmi csoportba, és további jótékony hatásnak tartja, hogy eközben a jómódúak is találkozhatnak hús-vér szegény gyerekekkel.
Hogy mekkora esélye van az oktatáspolitikában a Hoffmann által képviselt fordulatnak, az sokban függ a kormánypártokhoz kötődő pedagógiai elit érdekérvényesítő képességétől is. A Pedagógusok Szakszervezete mindenesetre üdvözölte a tervezett lépéseket, sőt bizonyos kérdésekben még tovább is menne (például emelné a diákok kötelező óraszámát, hogy „legyen idejük elsajátítani a különböző tárgyak tananyagát”). Ugyanakkor – mint arra korábban már Sáska is figyelmeztetett – mivel a választásokon győztes politikai párthoz csatlakozó pedagógiai elit a szülőkön keresztül a közvéleményt is befolyásolni tudja, nagy esély van arra, hogy az általa legjobbnak tartott pedagógiai, szakmai logika ezúttal is mindent visz, azaz kizárólag ez alapján szervezik majd át a közoktatást. Az inga átlendülése azt is előrevetíti, hogy még azokban a szakmai kérdésekben is, amelyekben ez lehetséges volna, kevés esély van jó kompromisszumokra.
DOBSZAY JÁNOS
