Tovább épül Orbán Viktor rendszere és az általa gyártott virtuális valóság: a reálgazdasági és társadalmi folyamatok, illetve a kormányzati sikerpropaganda között egyre mélyül a szakadék.
Egy patkószeg sem veszhet el, különben oda a ló, a lovas, a csata, s végül az ország. Ebben a szellemben rendezkedett be a kormányzati ciklus hátralévő 20 hónapjára Orbán Viktor miniszterelnök, aki körömszakadtáig ragaszkodik működése legkisebb „vívmányához” is. Ahogy azt a külképviseleti vezetők nyár végi eligazításán megfogalmazta: kellő öntudattal vissza kell verni azokat a kísérleteket, amelyek a kormány válságkezelésének elemeit megkérdőjelezik.
Az elmúlt napok történései azt is pontosan megmutatták, mit ért a kormányfő a ciklus második felére korábban meghirdetett konszolidáció fogalmán. Az állandó harckészültség fenntartását mind a belpolitikában – az egymás ellen kijátszott társadalmi és gazdasági csoportok közötti ellentétek ébren tartásával –, mind a külpolitikában, a természetes szövetségesek (az EU, az IMF, a Budapestnek nem gazsuláló határon túli magyar pártok) elleni hangulatkeltéssel. Még kérdés azonban, mennyire kezdte ki az uniószkeptikus retorikára fogékony kormánypárti tábor lojalitását, hogy a keresztény erkölcsöt sűrűn emlegető rezsim elsősorban moráliasan vizsgázott le, amikor gazdasági támogatás reményében kiadta az örmény katonatársát Budapesten lemészárló baltás gyilkost Azerbajdzsánnak (HVG, 2012. szeptember 8.). Orbán keleti politikájának célja egyértelmű: megüzenni az IMF-nek és az EU-nak, hogy vannak más, a magyar gazdaságot támogatni hajlandó államok, amelyektől a megszorítások politikája nélkül is muníciót kaphat rendszere fenntartásához. Hogy lépése még saját táborában is ekkora felháborodást válthat ki, arra a jelek szerint nem számított.
A kormány a megszokott módszerekkel igyekezett menteni a menthetetlent. Alighanem a kritikus egyházi hangok elhallgattatása volt a célja azzal, hogy – miután Erdő Péter bíboros közleményben kelt az örmények védelmére – az államkincstár átutalta a katolikus püspöki kar számlájára az egyházi intézmények régről elmaradt, több milliárdra rúgó járandóságát. A miniszterelnök pedig a közbeszéd tematizálásával próbálta a kabinet védekező pozícióját ismét kezdeményezőre, támadóra váltani. A választókat nem létező IMF-követelésekkel riogatva (lásd Alapos aggályok című írásunkat) nemcsak az azeri ügyről terelte el a figyelmet, de az IMF-tárgyalások során – az „innen szép győzni” jegyében – ezután bármilyen kisebb megszorítás elfogadását úgy magyarázhatja: ő csak egy nagyobb rossztól mentette meg az országot.
Amit Orbán az ország érdekében tett lépések sorozataként tüntet fel – ideértve makacs ragaszkodását a szakmailag megbukott gazdasági miniszteréhez, Matolcsy Györgyhöz vagy például a recesszióhoz nagyban hozzájáruló egykulcsos adóhoz –, valójában egyetlen célt szolgál: a 2010 óta felépített rendszer fenntartását. Bár a kormányfő azt a látszatot igyekszik kelteni támogatóiban, hogy a „magyar út” egyetlen kockázata „a rossz európai válságkezelés, amely visszahúzhatja Magyarországot” – ahogy hétfői parlamenti beszédében fogalmazott: „az unió nem a megoldás, hanem a probléma maga” –, egyre nyilvánvalóbb, hogy a virtuális valóság építése egy átfogóbb előremenekülési stratégia része. Kijöhet bármilyen rossz gazdasági adat, statisztika, vagy – mint a napokban – lecsúszhat Magyarország a nemzetközi versenyképességi rangsorban, a kormányzati kommunikáció igyekszik minden folyamatot ellenkező előjelűnek láttatni, mint amiről a számok tanúskodnak.
A kormány működése nyomán támadt társadalmi konfliktusok ebben az olvasatban olyan, pozitív visszajelzések, amelyek – ahogyan azt a máskor egyébként visszafogottan nyilatkozó Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes mondta a közigazgatási reform Magyary-programjának minapi bemutatásakor – „a beépült érdekcsoportok megtöréséből és az új érdekviszonyok kialakulásából adódtak”. A Brüsszellel és az IMF-fel folytatott „szabadságharc” tétje Orbán nézőpontjából már nem is annyira gazdasági, mint inkább politikai jelentőségű. Ahogy azt a miniszterelnök a szombathelyi Vas Népének adott augusztus végi interjúban meg is fogalmazta: az a kérdés, Brüsszel el tud-e mozdítani egy demokratikusan megválasztott kormányfőt, hogy a helyére vele együttműködőbb ember kerüljön.
Orbán összeesküvés-elmélete – miszerint nem az EU egyik tagországa lázad folyamatosan a közösségi normák ellen, hanem fordítva, Brüsszel akar „leigázni” egy szabad országot, némiképp átértelmeződik azon kijelentések fényében, amelyeket a kormányfő például a Fidesz múlt heti sárvári frakcióülésén is tett. E szerint a következő két év legfontosabb feladata a százmilliárdnyi uniós kassza kisöprése, majd – a fejlesztések hozadékaként – a politikai haszon besöprése.
A kormányzati tervekhez igazodva a politikai cselekvés fókusza a nyári kormányátalakítás révén a frakcióról a kabinetre helyeződött át (ezt szolgálta többek közt Lázár János államtitkári kinevezése a Miniszterelnökség élére). A parlament ebben a felállásban továbbra is csupán arra való, hogy törvényesítse a kormány, többnyire egyéni képviselők útján beterjesztett javaslatait. S bár az ígéretek e gyakorlat megváltoztatásáról szóltak, a napokban is ebben a formában (Lázár javaslataként) kerül a parlament elé például a választói regisztráció tervezete.
A feszített tempójú törvényalkotással telt első két év után a parlament – az ígéretekkel ellentétben – érdemben nem vesz vissza a tempóból (lásd Menetrend című írásunkat), és a törvényjavaslatok tárgyalásának módszere is a régi: lehetőleg érdemi vita nélkül elfogadtatni a kormánypárti beterjesztéseket. Az ellenzéki kritika ebben a felfogásban továbbra is csak obstrukció, a kormány akadályozása. A vitás kérdések – mint a pártállami időben – a kormánypárt elnökségében dőlnek el. A parlament nem a kormányt ellenőrzi; a vizsgálóbizottságok csak a múltból itt maradt csökevények – ezért sem állhatott fel az oligarchák, a földpályázatok és a Közgép ügyeit vizsgáló parlamenti testület.
A társadalmi viták látszatát szolgálni hivatott „nemzeti konzultáció” kudarca dacára (a legutóbbi kérdőívet a válaszadók 8 százaléka sem küldte vissza) a kabinet továbbra sem vonja be a döntésekbe a civil szféra szakmai képviselőit. A kultúra, az oktatásügy, a munkavállalói érdekvédelem terén csak olyan díszszervezetekkel érintkezik, amelyeket – illetve egyes vezetőiket – mint szövetségeseit már a pártszövetségbe olvasztott. Velük mondatja el azt az olykor némi udvari kritikával fűszerezett öndicséretet, amit azután a társadalom hangjaként tüntet fel, és amire a döntéseinél hivatkozik.
Bár a kormányzati kommunikáció és a párthitbizománnyá tett közmédia továbbra is azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha az egész ország a kabinet által meghirdetett célokért élne-halna, Orbán – mint a választási szabályok átírása is jelzi – azon van, hogy mindenkit leradírozzon a pályáról, aki kicsit is másként látja a helyzetet. Az ellenzéki erők hatalomra kerüléséhez kötődő választói félelmek gerjesztését szolgálták Orbánnak a hétfői parlamenti felszólalásában elhangzott szavai is, amikor az LMP-seket „labancoknak” titulálta, akik minden olyan közbeszerzést megtámadnak, ahol magyarok nyernek (a párt a Simicska-cégek sorozatos győzelmét kifogásolta). Nem jártak jobban a szocialisták sem, akiket a kormányfő a kőszegi Tranzit Fesztivál fiatal közönsége előtt következetesen kommunistaként emlegetett.
A választókat a hatalomtól függésben tartó politika azonban Orbán rendszerének éppúgy a sajátja, mint az egykorvolt kommunista rezsimeknek. Az állami döntések alapján betöltött állások száma – például a cégek, iskolák visszaállamosításának köszönhetően – folyamatosan nő. A foglalkoztatásban, a közmunkák révén fokozódó mértékben, ugyancsak az állam a fő kenyéradó. Eközben a politika ismét a rendszerváltás előtti időket idéző mélységig ható személyi, kinevezési jogkört szerzett magának, az oktatási miniszter például már egyes iskolaigazgatókról is dönthet. Jelentősen nőtt a kulturális élet középvezetőinek függősége is. A színházak finanszírozása közvetlenül is a miniszter alá rendelődött; a tárca besorolása alapján dől el a teátrumok költségvetési támogatása.
Az állami tulajdonú gazdasági formációk számát szaporítja – a visszaállamosítások mellett – a tervezett állami mobilszolgáltató, illetve a létrehozni tervezett magyar bank beindítása is. S bár a negyven legnagyobb külföldi tulajdonú cégnek a kormány a napokban azt ígérte, még az ősszel olyan kétoldalú megállapodásokat köt velük, amelyek hosszú távon kiszámíthatóvá teszik itteni működésüket, befektetésük megtérülését, az utóbbi két év megmutatta, mennyit ér e téren is az adott szó. A kormány – például a végtörlesztés prolongálásával – nyíltan megszegte a Bankszövetséggel kötött megállapodását, a válságadók kivezetésére tett ígéretének pedig úgy tett eleget, hogy a sarc elnevezését megváltoztatta. A jutalmazás és büntetés eszközévé vált a költségvetési juttatások, pályázatok hatalmas vagyontömege is; az ezek mozgása fölötti társadalmi kontroll gyengeségét jelzi: „még egy Ángyán József is” kevés annak megakadályozásához, hogy a termőföldek nagy részét a helyi gazdák helyett a pártbarátok kapják.
Orbán álmának megvalósítása – a legalább 15-20 évre bebetonozott „centrális politikai erőtér” létrehozása – az őszi parlamenti ülésszak során újabb garanciaelemekkel bővül. A választók előzetes regisztrációval történő megszűrése, mely kimondatlanul is azt a célt szolgálja, hogy minimálisra csökkentse a duális rendszer visszaállításának esélyét, jó úton halad a megvalósítás felé. Ugyanakkor a Fideszen belül is egyre többen ismerik fel, hogy a kormánypárt centrális erőtere nem más, mint Orbán akarata, s hogy a kormányfő számára a norma ő maga. A miniszterelnök egy szerencsejátékos biztonságával valósítja meg nyerő szisztémának gondolt elképzeléseit, ha kell, a gátjukat jelentő jogi keretek átalakításával. A kormánypárti parlamenti frakcióban nagy számban ülő polgármesterek számára azonban most ősszel vagy legkésőbb a jövő év elején az is világossá válik: oly mértékben korlátozták a mozgásterüket, az anyagiak feletti rendelkezésüket, hogy maguk is könnyen a kormánypolitika áldozataivá válhatnak.
2012 ősze a választási felkészülés ideje is. Az MSZP és a Fidesz gyakorlatilag már kiválasztotta a képviselőjelöltjeit. Orbán e tekintetben is sajátos utat jár. Ahogy 2010-ben, most is magának vindikálja a jogot, hogy övé legyen a döntő szó a jelöltek kiválasztásában. Játékterét azonban szűkíti, hogy a Fidesz 2010-ben egyéni mandátumot szerzett 173 képviselőjéből – a kisebb parlament miatt – optimális esetben is csak 106 boldogulhat ebben a formában. A jelöltlista befutó helyeit a párt csúcsragadozói foglalhatják el. A kiesőknek például a járási kormányhivatalok kínálhatnak olyan menedéket, amely garanciát ad arra, hogy politikai lojalitásuk megmarad.
Orbán két év alatt kiépült rendszerének viszonylagos biztonságát továbbra is a választói apátia, illetve az ellenzéki alternatíva gyengesége adja. És ezen egyelőre az sem változtat érdemben, hogy miközben Orbán szerint „a kétharmad továbbra is áll, mint a cövek”, a szavazótábora erodálódik. A hódmezővásárhelyi polgármester-választáson például a kormánypárt jelöltje – Lázár korábbi kétharmados győzelmével szemben – 52 százalékot szerzett, és ezerötszázzal kevesebben voksoltak rá, mint ahányan az ajánlószelvényüket a kormánypárti aktivistáknak a „kopogtatáskor” átadták.
DOBSZAY JÁNOS
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
