Nem csitul a botrány a Szabadság térre vizionált német megszállási emlékmű kapcsán. Az előzetes egyeztetést a szótárából kiiktató kormány, fütyülve a történészi ellenérvekre és polgárai érzékenységére, ezúttal is aktuálpolitikai céljaihoz igazítja a múltat.
„Ha egy ilyen kérdésben nem lehet konszenzusra jutni, akkor jobb, ha a terv meg sem valósul” – tolmácsolta Orbán Viktor kormányfő visszakozó álláspontját Schmidt Mária történész. Mielőtt a fővárosi Szabadság térre tervezett új emlékmű ellenzői elégedetten hátradőlnének, a józan mérlegelés látszatát tükröző bejelentést nem a hét elején, hanem másfél évtizede, 1999 decemberében tette meg a miniszterelnök akkori főtanácsadója. Az egykori tét az Auschwitzban lévő, valóban poros magyar kiállítás megújítása volt. A „modern szemléletű” új tárlat kiszivárgó tervezete – amelyben például a nagyüzemi halálgyárat elosztó- és munkatáborként aposztrofálták – a maihoz hasonló felhördülést és tiltakozásözönt váltott ki.
A történelem azonban aligha ismétli magát. 2014-ben nehezen képzelhető el ilyen kihátrálás, annál is kevésbé, mert a fülkeforradalmár kormány a hivatalba lépése óta a história területén is elszánt és többfrontos harcot folytat azért, hogy ő határozhassa meg, mi a történelmi igazság. Jól példázza ezt az év elején kormányfelügyelet alatt indított új történetkutató intézet, a Veritas (igazság) névválasztása és frissen kinevezett igazgatójának, az önmagát a precizitás mániákusaként aposztrofáló Szakály Sándornak első nyilatkozata. A csendőrség apologétája a holokauszt-emlékév első napjaiban a tömegmészárlásba torkolló 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálásról azt nyilatkozta: inkább idegenrendészeti eljárásnak tekinthető.
Az önkontroll nélküli kijelentés attól vált skandalummá, hogy a felügyelet okán kormányzati álláspontot tulajdoníthattak neki. Szakály megnyilatkozása ugyanakkor puzzle-darabként illeszkedik azon fejlemények sorába, amelyek a Józsefvárosi pályaudvaron a szellemi anya, Schmidt titkolódzása mellett megvalósuló, 5 milliárd forintos Sorsok Háza projekt kapcsán kezdődtek, és a Magyarország német megszállása 1944. március 19. elnevezésű emlékmű tovább eszkalálódó botrányában csúcsosodtak ki.
A múlt év utolsó napján a kormány rendelettel nyilvánította nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé a két háború között irredenta skanzenként funkcionáló Szabadság térre vizionált, több mint hétméteres kő- és bronzmonstrumot, amelynek két főalakja a Magyarországot szimbolizáló, szelíd tekintetű Gábriel arkangyal és az őt elpusztító német birodalmi sas. A nemzetgazdasági érdekre való jogszabályi hivatkozással lehetőség nyílt arra, hogy az Orbán-kabinet kétes értékű történelmi rekordot közelítsen meg – mutatott rá az egyik elsőként megszólaló történész, Pótó János, aki a mostani erőltetett tempót az 1945-ös három budapesti szovjet emlékmű felállításával rokonította. Az időszűke miatt azonban még így is több ügyeskedésre, jegyzőkönyv-hamisításra volt szükség. Az interneten keringő iratok tanúsága szerint az ügyintézés roppant gyorsasággal és párhuzamosan folyt. A Miniszterelnökséget vezető államtitkár, Lázár János – hivatalosan – január 17-én kérelmezte Rogán Antal kerületi polgármestertől a képviselő-testületi hozzájárulást, két nappal az után, hogy megtörtént a hatalomkedvenc szobrász, Párkányi Raab Péter alkotásának szokatlan zsűrizése: a művész az avatás előtt 64 nappal csupán fotógrafikai és környezettervet mutatott be. Igaz, a Miniszterelnökség által felkért szakértőknek, Melocco Miklós és Benedek György szobrászművészeknek ennyi is elég volt az elragadtatáshoz. Nemcsak művészileg ítélték „példátlan és kiemelkedő koncepciójúnak” a művet, hanem rögvest történeti értelmezést is adtak róla: „A tömegmészárlással megérkező német hadsereg a nyilaskeresztes fiókáival megölte az országot, rabszolgányi magyart hagyott volna meg ideiglenesen.”
A gyilkosok és áldozatok összemosása, az állam felelősségének elmaszatolása elleni első tiltakozásoknak annyi foganatjuk mégiscsak lett, hogy a Miniszterelnökség e-mailben tájékoztatta Lipótváros főépítésznőjét, hogy „az egyik oszlopon elhelyezésre kerül a következő felirat: »Minden áldozat emlékére«”. Ez az utólag fabrikált bűvmondat szédületes karriert futott be. Január 17-e óta jószerével ezt ismételgetik a kormányzati tényezők, amikor a Mazsihisz nyilatkozatára, a hazafiatlannak titulált történészek cikkeire, illetve kollektív tiltakozására reagálnak. A szaporodó felszólítások – a kormány „hagyja abba a történelemhamisítást”, és „tegyen le a holokausztot relativizáló emlékmű megvalósításáról” – érdemi visszhang nélkül maradnak. A hatalmi tényezők szó nélkül hagyták, hogy a holokausztkutatás nemzetközi tekintélye, Randolph L. Braham visszaküldte „az arcátlan történelemhamisító kurzust” működtető magyar hatóságoknak a 2011-ben, még Schmitt Páltól átvett Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.
„Hogy vannak, akik az alaptörvényben rögzített tényekre most döbbennek rá, az nem a mi felelősségünk. Az alaptörvény kimondja, hogy 1944. március 19-étől számítjuk a magyar függetlenség, szuverenitás elvesztését” – vesztette türelmét a kitartóbb újságírói faggatózásra a múlt héten a humánminiszter. Balog Zoltán elfeledkezni látszott arról, hogy 2011-ben éppen a kétharmados gőzhenger vette fel a jelzett dátumot az alkotmány preambulumába, a Nemzeti hitvallásba, már akkor is fütyülve azokra a történészekre, akik hatástalan, ám a jövőnek üzenő kollektív tiltakozást fogalmaztak. Ebben arra figyelmeztették a törvényhozókat, hogy ha a preambulumba történelmi értékelések kerülnek, akkor „az alkotmány gátolni fogja a múlttal való szembenézést”. Az Orbán-kormány elmúlt három évének ismeretében erős túlzásnak hangzik, ahogy Rogán reagált a minapi ominózus rendkívüli ülésen a pártját ért bírálatokra, mondván: „erős túlzás, hogy a történelem újraértékelése folyik”.
Holott meglehetősen régóta ez zajlik. Rainer M. János, az ellehetetlenített, az Országos Széchényi Könyvtár osztályává lefokozott 1956-os Intézet vezetője – az említett két történészi tiltakozás egyik aláírója – szerint a történészcéhre bőven ráfér az önvizsgálat. „Későn vettük csak észre, s talán még ma sem tudatosult mindnyájunkban, hogy itt sokkal többről van szó, mint a tudományunkra fordított összegekről, azok elosztásáról.”
Egyre több jel mutat arra, hogy a politika minden eszközzel arra törekszik, ismét alakuljon ki egy – fordított – monolit történelemfelfogás – kongatja számos szakember a vészharangot. A megbízhatatlannak ítélt tudományos műhelyek ellenében életre lehelt új intézetek (lásd A múlt gazdaggá tesz című írásunkat) csakúgy ezt támasztják alá, mint a tankönyvválasztás szabadságának korlátozása. A történettudomány szerepének félreértését bizonyította az a 2012-es csapnivaló törvény, amely a Magyar Tudományos Akadémia sokat próbált Történettudományi Intézetét hatósági szerepkörre kárhoztatta. A bizottságnak, árnyalt értékelés helyett, listákat kell készítenie arról, kik méltók és kik nem méltók arra, hogy nevüket utcák, terek őrizzék.
Az elmúlt évek történéseiből azonban olyan következtetés is levonható, hogy Orbánnak és szellemi holdudvarának valójában nincs koherens történelmi képe; felfogásukat, példatárukat és retorikájukat aszerint váltogatják, hogy milyen aktuálpolitikai céljaik vannak. A putyini Oroszországgal kötött nagy atomüzlet mostanság kiiktatta a kormányoldal argumentációjából az oroszokat hazazavaró Orbánt.
Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a kormányzati törekvésekkel szimpatizáló történészek megkülönböztetett érdeklődéssel és nem titkolt rokonszenvvel fordulnak az autoriter rendszerek és személyiségek felé, s a korábbi „egyoldalú”, „marxista” történetírás helyett az „árnyalt” és „méltányos” értékelést szorgalmazzák. Sok esetben nem is alaptalanul. Az azonban könnyen a történetírás ellehetetlenüléséhez vezethet, amire a XX. század specialistája, Romsics Ignác már két évvel ezelőtt figyelmeztetett, mondván: a szimbolikus politizáláshoz vonzódó hatalom valójában nemigen törődik a történész érveivel. „Vagy ha mégis, akkor szelektíven válogat közülük. A politikának láthatóan hősökre és antihősökre van szüksége, nem pedig hús-vér emberekre.” A hatalom szemében pedig az lesz „a” történész, aki a megrendelésre muníciót szállít.
Mindezt Romsics az egyik legvitatottabb múlt századi személyiség, Horthy Miklós kormányzó szerepe kapcsán nyilatkozta, hozzátéve: ő azokkal ért egyet, akik szerint Horthy államfő volt, ám államférfiúi képességek nélkül, s diktátornak semmiképp sem nevezhető. Emlékezetes, hogy a Jobbik az idő tájt szorgalmazta a parlamentben, hogy legyen emlékéve a „legnagyobb magyar államférfinak”, Horthy Miklósnak is. Akiről az is tudható: Sztálin szeszélyes jóakarata mentette meg attól, hogy háborús bűnösként ítéljék el. A HVG tudomása szerint több hónapos előkészítés után Bojtár Endre irodalmár és Baltikum-kutató – magasan jegyzett jogászokat és történészeket megnyerve – egy „halálosan komolyan vett” performance-ot indít útjára a napokban: egy esküdtszék előtt „letárgyalják” az elmaradt Horthy-pert, ahol jogi megítélés alá kerül majd az is, legitimálta-e a kormányzó a hitleri hódítást azzal, hogy államfőként a helyén maradt, és kinevezte a kollaboráns Sztójay-kormányt. Az ezzel is kapcsolatos, újra és újra fellángoló szakmai és politikai vitákba tenyerelt bele a kétharmad azzal, hogy 1944. március 19-ét nevezte ki Magyarország sorsfordító napjának.
Merthogy akár jóval erősebb érvek szólhatnának mondjuk 1941. június 27-e mellett, amikor is a Bárdossy-kormány kinyilvánította, hogy az ország hadiállapotban áll a Szovjetunióval. De lehetne még előbbi a dátum, 1938. május 29-e, amikor hatályba a lépett A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról című, „népszerű” nevén az első zsidótörvény, amely ellen az állampolgári jogegyenlőség szent elvéhez ragaszkodva emelte fel szavát egy 59 tagú, kizárólag „keresztény családok leszármazottaiból” verbuválódott alkalmi csoportosulás, benne Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond és Kernstok Károly.
A gránitszilárdságúnak szánt új alkotmány vitájának idején, 2011-ben azonban nem maradt sok esély más dátum számára. Évfordulós beszédeiben Orbán visszatérően úgy nyilatkozott, hogy „a második világháború előtt Magyarország, minden gondjával s bajával együtt, önbecsülésében, szellemi, tudományos és anyagi fejlettségében egy rendes, közepes európai ország volt” mindaddig, amíg tankjaikkal meg nem jelentek a nácik.
Az 1956-ot ünnepi beszédeiben polgári forradalommá átszínező, Brüsszelt a hazánkat gyarmatosító Szovjetunióhoz és a Habsburgokhoz hasonlító miniszterelnököt és pártját jellemezve egy nemrégi interjúban a mostani tiltakozáshoz nem csatlakozó Varga László történész úgy fogalmazott, hogy a Fidesz a vetélytársaival, elsősorban a szocialistákkal ellentétben sokkal inkább érzékeli, milyen súlya van a történelemnek egy társadalomban. Ezt a tudását azonban napi célokra használja, a múltat passzítja – olykor igen árulkodóan – a jelenhez.
Ennek illusztrálására aligha találni pregnánsabb példát Orbán tavaly augusztusi székesfehérvári beszédénél. Miután a Szent István-emlékév fénypontjaként bejelentette, hogy a kormány kiváltja „koronázóvárosunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból” (vagyis átvállalta az adósság 70 százalékát, 9 és fél milliárd forintot), felidézte a városhoz (nem mellesleg az ő szülővárosához) kötődő „jó vezető képét”, aki mindamellett „jó férj, jó apa és jó keresztény”. Akinek emberségébe – igaz, ezt nem tette hozzá, s talán az aktualizálás buktatóira sem ügyelt eléggé – beleférhetett, hogy politikai ellenfelét, a trónját veszélyeztető unokatestvérét megvakíttatta, így téve alkalmatlanná az uralkodásra. Figyelemre és továbbgondolásra méltó tanulság, hogy az Árpád-házi vonalat végül mégis Vazul fiai vitték tovább.
MURÁNYI GÁBOR
Mázsaszám pakolta, porciózta, leltározta a drogot, miközben a megfelelő légcserélő nélküli helyiségekben marta a szemét, bőrét a sokféle vegyi anyag – így nézett ki B.I. átlagos munkanapja a magyar rendőrség központi kábítószer-raktárában.
Eddig 3,3 milliárd forintnyi európai uniós támogatást kellett visszafizetni, mert a magyar kormányzati szervek szabálytalanul szereztek be Microsoft-licenceket – tudta meg a HVG.
Új helyzet van.
Molnár Áron és Rainer-Micsinyei Nóra csavartak még egyet az amúgy is abszurd alapanyagon.
A több mint másfél millió gyorshajtónak mintegy hatoda nem fizetett.
Az izraeli-iráni konfliktus miatt.
