A népügyvédi jelleget erősítette, s csak elvétve kért alkotmánybírósági normakontrollt Székely László, az állampolgári jogok egy éve hivatalba lépett biztosa.
Megszűnt az Alkotmánybíróság (AB) előszobájának lenni az ombudsmani hivatal azóta, hogy – kizárólag a kormánypárti képviselők voksaival – a parlament tavaly szeptemberben az állampolgári jogok országgyűlési biztosának választotta Székely Lászlót. Első évében az új ombudsman mindössze kétszer kért alkotmányossági jogorvoslatot, szemben elődjével, aki hivatali ideje utolsó, csonka évében, 2013-ban 17-szer tette ezt. Visszafogottsága különösen feltűnő annak fényében, hogy az előző ciklusban a parlament megszüntette azt a lehetőséget, hogy a polgárok közvetlenül forduljanak az alkotmányos jogaik őrzésére rendelt bírákhoz. Azóta az egyik legfontosabb közvetítő az AB és az állampolgárok között az országgyűlési biztos és hivatala.
Az ombudsmani AB-beadványok mennyisége alapján könnyen alakulhat ki az a látszat, hogy az „aktivista” Szabó Mátét Székely személyében olyasvalakire cserélték, aki – igazolva a megválasztásakor az ellenzék által hangoztatott aggályokat – igyekszik minél kevesebb borsot törni a hatalom orra alá. Székely azonban – aki az első Orbán-kormány idején a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer kormánybiztosaként dolgozott – már a hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy nem veszi majd magára a simulékonyság vádját. Jó előre megmagyarázta, hogy ha kevesebbszer élne is az ombudsman legerősebb jogosítványával, annak nem politikai, hanem szerepfelfogásbeli oka lesz. Kétfajta irányzat van – hangoztatta akkoriban –, az egyik, amit Szabó Máté követett, hogy esetleg sikertelennek bizonyuló alkotmányjogi beadványokkal is érdemes élni, mert azok fontos társadalmi kérdésekre, feszültségekre hívhatják fel a figyelmet, melyek idővel akár általános állásponttá is válhatnak. Székely viszont úgy véli, javítani kell a találati arányon, mert ez előmozdíthatja, hogy az ombudsmant a lehető legkomolyabban vegyék. Ami a találatokat illeti, Szabó nem dolgozott rosszul: az általa jegyzett beadványokban megfogalmazott aggályok többségét osztotta a taláros testület (HVG, 2013. január 12.). Igaz, akkoriban még csak félúton volt az AB azon az úton, hogy a kormánypártok számára „barátságos” összetételűvé alakuljon.
A két ügy közül, amelyekben Székely végül is indokoltnak látta az alkotmányossági „vétót”, az egyik a termőföldek haszonbérletével kapcsolatos (e témában a napokban uniós kötelességszegési eljárás is indult Magyarország ellen). A másik a fővárosi önkormányzat hajléktalanellenes rendelete, amely az ombudsman szerint indokolatlanul széles körben jelölte ki azokat a budapesti közterületeket, ahol jogszerűtlennek minősül az életvitelszerű tartózkodás.
Ami a vizsgált ügyek súlyát illeti, feltűnő, hogy míg az előd beadványai nyomán elmeszelt jogszabályok sokszor magát az orbáni rendszer alapfilozófiájának részeit érintették (például az AB hatáskörét, a kommunista diktatúra vezetőinek büntethetőségét), Székely állásfoglalásainak középpontjában inkább a hétköznapi sérelmek, bosszúságok orvoslása áll (lásd a Székely László ombudsman álláspontja című írást).
A népügyvédi szerepfelfogás persze azzal is összefügg, hogy az alkotmányozás munkájának dandárja már lezajlott, megszülettek az úgynevezett sarkalatos törvények is, bár a toldozgatásuk-foldozgatásuk nem fejeződött be. Az új biztos eddigi állásfoglalásai ugyanakkor sokszor maguk is a rendpárti vagy központosító politika sarkköveinek számító rendelkezések okozta érdeksérelmekre, illetve a napi gyakorlat visszásságaira mutattak rá. Karakteres véleményt fejtett ki a tankönyvpiaci anomáliák idején, elmarasztalva többek közt a hatáskörén is túlterjeszkedő oktatási tárcát, és több vizsgálatának érintettje volt – például a szegregáció ügyében – az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Csak érintőlegesen foglalkozott ugyanakkor több olyan súlyos témával, mint például az egyházügyi törvény (megállapítva, hogy ott már nincs mit tennie, hiszen az AB és a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság már döntött). A sokat vitatott választási törvényeket illetően csak két részletkérdésben érezte érintve a hivatalát, s például a levélben szavazás ügyében nem is tartotta szükségesnek a fellépést. A kishantosi biogazdaság védelmében sem vállalt nyílt konfliktust: utalást sem tett például arra, hogy meg is lehetett volna hosszabbítani a lejárt földbérleti szerződést. A norvég pénzekkel kapcsolatosan is csak arra mutatott rá, hogy a vitát a feleknek a nemzetközi normák szerint, közösen kell tisztázniuk. A Kehi vizsgálódását nem tartotta alkotmányellenesnek.
Elődje példáját követte Székely abban, hogy sokszor civil szervezetek vagy épp a sajtó által felvetett problémákkal kapcsolatban indított vizsgálatot. Mindez kiemelt jelentőségű olyan közegben, amikor például az ügyészség többször is leszögezte, hogy a médiában közzétett információk alapján nem dolga nyomozást folytatni. A Magyar Helsinki Bizottság indítványára az ombudsman vizsgálta például az úgynevezett három dobásról szóló, visszaeső bűnelkövetőket sújtó jogszabályt, megállapítva, hogy jogsértő. Az ügyben mégsem fordult az AB-hoz – igaz, több büntetőbíró beadványa akkor már a testület asztalán feküdt, s utóbb meg is született a törvényt részlegesen elmeszelő AB-határozat.
Az elődjétől hagyományozódott Székelyre az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet beadványa, amely a szociális temetésről szóló jogszabály ügyében például arról kérte ki az alapvető jogok biztosának véleményét, nem tartja-e jogsértőnek azt a rendelkezést, amely a hozzátartozó kötelességévé tette a sír kiásását. Hivatalba lépése után Székely első reakciójaként annyit közölt erről, hogy „a rendelkezések kapcsán látok bizonyos aggályokat”, utóbb mégsem találta olyan súlyúnak az ügyet, hogy az AB elé vigye (a parlament közben jövő januárra tolta ki a bevezetés határidejét). A Társaság a Szabadságjogokért beadványa nyomán járt el az ombudsman a józsefvárosi tűcsereprogram ügyében, ami kis híján az állásába került. Kocsis Máté fideszes polgármester arra a kijelentésre vetemedett ugyanis, hogy az ombudsmani hivatalba „befészkelte magát a droglobbi”. A kormánypártok által parlamenti raportra rendelt Székely helytállt, kinevezői pedig visszafogadták a bizalmukba. A meghurcoltatásával kapcsolatos újságírói kérdésekre utóbb csak annyit mondott: „Bármilyen szikrázóan éles támadásoknak legyen is kitéve személyem, nekem ezt állnom kell, egyébként nem lennék alkalmas a hivatalom betöltésére.” „Ha egy ombudsman lemond, annak az a súlyos üzenete is van, hogy ellehetetlenült az alapjogok védelmének rendszere Magyarországon, de álláspontom szerint jelenleg nem ez a helyzet” – hangoztatta parlamenti meghallgatása után.
Visszatekintve az utóbbi évre, darabszámra nincs nagy különbség a Szabó- és a Székely-korszak között. 2011-ben, az utolsó teljes „békeévben”, amikor még csak terv volt az önálló biztosi posztok összevonása (2012 óta ugyanis a jövő nemzedékek és a kisebbségek egy-egy biztosa már csak az általános ombudsman helyettesei, míg az adatvédelmi biztosi pozíció megszűnt), Szabó 135 jelentést adott ki. Éppen annyit, mint Székely idén október 15-éig. Szabó harci kedve igazából akkor jött meg, amikor az általa is támogatott integráció valósággá lett, és egyértelművé vált, hogy a Sólyom László korábbi államfő által kiszemelt közjogi tisztségviselők közül az egyik utolsónak a mandátumát, azaz az övét sem fogja a kormánypárti többség meghosszabbítani.
Az utolsó másfél évére megtáltosodott Szabó (a hivatal 2012-ben 231, az integrációt követően, 2013-ban 275 jelentést adott ki) „ellenforradalmi kísérletei” – ahogy Orbán Viktor miniszterelnök az ombudsman akkori tevékenységét minősítette – végül nem sok eredményt hoztak. Ha voltak is olyan észrevételei, amelyeket az AB magáévá tett, lényegében csak annyit ért el vele, hogy a kormánypártok rapid alaptörvény- és törvénymódosítással oldották meg, hogy az inkriminált paragrafusokon jogtechnikai értelemben ne lehessen fogást találni.
Az esetek többségében Székely meg sem kísérelte a lehetetlent, a törvényhozó kétharmad jobb belátásra térítését; hacsak nem tekintjük ilyennek azt is, hogy az idén véleményezésre megkapott 115 jogszabálytervezet negyedében – ahogy a hivatalnál fogalmaztak – „érdemi észrevételt” tett. Bár azok a témák, amelyeknek képviseletét munkássága középpontjába helyezte – főként a gyerekvédelem, az idősgondozás, a fogyatékkal élők, a menekültek, vagy épp a pályakezdő fiatalok gondjai – nem azok a szimbolikus ügyek, amelyekért az elődje vívta a legvehemensebb küzdelmeit, az egyéni életsorsok alakulása szempontjából olykor talán még fontosabbak is.
De kellően le is terhelt a Nádor utcai biztosi apparátus ahhoz, hogy ne legyen túl sok kedve, ideje a hatalom vegzálásához. Január óta az általános ombudsman hivatala fogadja azokat a közérdekű bejelentéseket, amelyek különféle korrupciós jelenségekre hívják fel a figyelmet. S ehhez 2015 elején új feladatkör is társul: szintén a hivatalnak kell ellenőriznie, hogyan érvényesül Magyarországon a kínzás, a megalázó és embertelen bánásmód tilalma, ami azt jelenti, hogy az ombudsmannak rajta kell tartania vigyázó szemét minden olyan helyen, ahol „emberek zárt körülmények között, felügyelet alatt élik az életüket”, legyen az börtön, fogda, menekülttábor, javító- vagy éppen elmegyógyintézet.
DOBSZAY JÁNOS
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
