„Több ezer embernek adtam a kezemből ételt”, mondja Edina egy 8. kerületi, étellel és takarókkal rogyásig telt pincében, miközben éppen rekesznyi Medve sajtot rámol. A hétvége előtt a „Segítsünk együtt a menekülteknek”-csoport önkéntesei éppen arra készülnek, hogy a krízis legújabb gócpontjába, a horvátországi Pélmonostorra szállítsák készleteik egy részét.

A csoport idén nyáron alakult és pillanatokon belül lett több ezer segítőjük, a folyamatosan jelen lévők száma néhány tucat. A csoport vezetője, Kalmár Szilárd szociális munkás, szervezett már programokat munkanélkülieknek, közmunkásoknak, roma fiataloknak, de rajta kívül is szinte minden segítő önkénteskedett már korábban valahol.

Egy diplomatafeleség is segít

Éjszaka jött az üzenet, hogy baj van a horvát határnál, emberek éheznek és fáznak. Aki tudott, jött. Csatlakozott egy diplomatafeleség is, mivel hallott róla, hogy nincs elég autó odavinni az adományokat.

Az út hosszú. Az autóban mesélik, rengeteg menekülttel tartják a kapcsolatot. Van olyan szír orvostanhallgató, aki júliusban érkezett Németországba, és nemrég üzent, hogy átvették a helyi orvosi egyetemre. Mutatnak képet egy másik fiúról. Úgy jött Budapestre, hogy a végén már nem volt cipője. Most valahonnan Berlin mellől jelentkezett: jól halad a menekültügyi eljárása, tanulja a nyelvet, és kikönyörögte magának, hogy az iskola mellett valamit dolgozhasson.

Pont a magyaroktól?

Közben jönnek a hírek Horvátországból, hogy hatalmas a káosz és a fejetlenség. Az se biztos, hogy a határon átengedik az adományokat. Szerencsénk van: amikor kimondjuk, hogy segély viszünk, a paprika spray-vel felszerelt, sorfalat álló rendőrök rögtön tovább engedik a konvojt.

Mire odaérünk, Pélmonostoron már nyoma sincs a hírekből hallott káosznak, igaz, sok menekültet a a körülbelül ötezerből már felpakoltak a Magyarország felé induló vonatokra. A menekülttábor környékén azért néhány százan még lézengenek.

A horvát Vöröskereszt szervezettnek tűnik, annak ellenére, hogy láthatóan váratlanul érte őket a menekültáradat. Nem akarják elhinni, hogy négy autónyi adományt kapnak, ráadásul pont a magyaroktól. Miután kiürítik az autókat, a „Segítsünk együtt a menekülteken” csoport aktivistáit kávézni hívják, de ők inkább azt kérik, mutassák meg nekik a tábort.

A helyi Vöröskeresztben sok a fiatal

A pélmonostori táborban éppen mini konténer házakat telepítettek kisgyermekes családoknak.  Egy hatalmas katonai sátorba teherautó számra hordták a kenyeret és a halkonzervet, mindenkinek jutott összecsukhatós ágy, és lehetőség volt már normálisan tisztálkodni is.

A magyar önkéntesek, akik jócskán 30 pluszosak, meg is jegyezték, milyen jó látni, hogy a helyi Vöröskeresztben rengetegen vannak, és többségében fiatalok. Az egyik horvát segítő tört angolsággal magyarázta, hogy ők nem akarnak belefolyni politikai játszmákba, nekik az a feladatuk, hogy azoknak segítsenek, akik már ide eljutottak. „A magyarokról könnygázt kaptak, mi kenyeret adunk nekik” – monda.

„Sírva könyörögtem”

A hazaúton már mindenki fáradt. Hiába nagyon lelkesek, voltak jócskán mélypontok. Az egyikük ott volt annál a vonatnál, amely Bécsbe indult, de Bicskénél leállították. „Egyszer csak azt vettem észre, hogy a vonat ablakán rengeteg kéz kezd el integetni felém, és akkor leesett, hogy Úristen, ezek emlékeznek rám a Keletiből. Valaki kitett egy gyűrött kézzel írt papírt rajta, hogy „Help me!”, és én megismertem, hogy ez az a család, amelyik nagyon a szívemhez nőtt, egyhónapos kisbabájukkal órák óta várakoznak a vonaton. Mutatták, szomjasak, éhesek. Sírva könyörögtem ki a rendőröknél, hogy vihessek nekik vizet és ételt, mert tőlem elfogadják, tőlük viszont félnek”.Már jócskán éjszaka van, mire visszaérünk Budapestre, ennek ellenére teli a a bázis, megbeszélésre készülnek. A csoport valamilyen hivatalos szervezeti formát szeretne ölteni, mert a későbbiekben úgy könnyebb lenne dolgozni. Azt mondják, azért, mert most éppen üres a Keleti, hiba lenne azt gondolni, hogy a történetnek itt vége. Az étel pedig már rotyog is a Szentgotthárdon vesztegelőknek.