Michael Ignatieff: Vajon ami illiberális, az egyáltalán demokráciának nevezhető-e még?

Torontóban született, apja orosz nemesi származású kanadai diplomata volt, nagyapja még II. Miklós cár oktatási minisztereként tevékenykedett. „Amerikainak nézek ki, úgy is beszélek, de büszke vagyok arra, hogy kanadai vagyok” – mondja. Történészdiplomáját Torontóban szerezte, majd a Harvardon doktorált. Tanított Torontóban, a Harvardon, Oxfordban és Cambridge-ben is. A demokráciával, az emberi jogokkal és a kormányzással kapcsolatos kérdések nemzetközi szakértőjeként tartják számon. Díjnyertes íróként, televíziós személyiségként és politikusként is ismert. „Élő példa vagyok arra, hogy mi történik azzal, aki nem tud koncentrálni” – indokolja sokoldalúságát. A politika iránt egészen fiatalon köteleződött el: „szenvedélyes liberális vagyok”. 2008 és 2011 között ő volt a kanadai Liberális Párt, sőt az egész ellenzék első embere.

Első házasságából született két gyermeke már felnőtt: fia Torontóban kertész, lánya Angliában színházi produkciós asszisztens. A kilencvenes évek elején, több mint húszéves angliai tartózkodása alatt ismerkedett meg a második feleségével, a szintén történész Zsohár M. Zsuzsannával, aki akkor a BBC-nek az ő egyik könyvéről írt. „Zsuzsannának köszönhetően megismertem a magyar költészetet, Budapest építészetét, no és a finom balatoni borokat, meg a nagyon jó magyar leveseket.” A főváros zenei élete nyűgözi le leginkább: „Folyamatosan az Operaházban és a Zeneakadémián fogjuk tölteni az estéinket.”

Magyar felesége miatt vállalkozott a CEU vezetésére?

Van ebben igazság. A korai kilencvenes évek óta rendszeresen járok Magyarországra, és nem Budapestről, hanem egy kisvárosból, Balatonfüredről ismerhettem meg az országot. Otthon vagyok a kelet-európai történelemben, tanulmányoztam a balkáni országok átalakulását is. De biztosan nem vállaltam volna el ezt a tisztséget, ha nem gondolnám úgy, hogy a CEU nagyszerű egyetem. Külön vonzereje volt a feladatnak, hogy az én vezetésem alatt fog megnyílni a város lakói előtt a felújított CEU-campus. Sokszor láttam az épületet, amikor itt jártam, és lenyűgözött a szépsége. Nyitottá akarjuk tenni a 25 éves, egyaránt magyar és amerikai egyetemet a budapesti közönség előtt, úgy értem, a két házzal odébb működő cipészmester és a környékbeliek is nyugodtan bejöhetnek majd hozzánk egy kávéra.

Ezekben a kihívásokkal teli időkben ön ideális választás a CEU vezetésére, mivel tudós, de jártas a politika világában is – mondta Soros György, az egyetem alapítója. Jelzésértékű, hogy éppen önre, az emberi jogok specialistájára esett a választás, amikor új rektort kerestek?

A CEU eddig is mélyen foglalkozott az emberi jogokkal. Egy valamit fontos tisztázni: engem nem Soros György választott, hanem a CEU szenátusa és kuratóriuma. Amúgy sem tartozom az ő szűk köreihez, bár évtizedek óta ismerem. Szerintem nincs még egy olyan külföldön élő hazafi, aki ennyit tett volna a magyarokért, mint ő. Ezért fáj különösen, amikor támadják Magyarországon.

Liberális politikusként ismerte meg önt a világ. Az élet más területein, így például az oktatásban is liberális?

A feleségem szerint konzervatív vagyok, ami annyiban biztosan igaz, hogy őrzöm a tradíciókat. Például a CEU épületének régi homlokzatát, vagy a magyar családi hagyományokat. A liberalizmus nekem azt jelenti, hogy meg kell hallgatnunk mindenkit, még ha alapvetően nem szeretnénk is. Ez kemény feladat. De ismert rólam, hogy a szabadság elkötelezett híve vagyok.

Mit gondol a magyar miniszterelnök által hangoztatott illiberális demokráciáról?

Kérdés, hogy vajon ami illiberális, az egyáltalán demokráciának nevezhető-e még. Az állampolgároknak kell eldönteniük, átlépték-e már a politikusok ezt a határt. Minél illiberálisabb a rendszer, annál kevésbé demokratikus. A demokráciának nem csupán a többségről kellene szólnia, hanem a kisebbségi jogokról és az alkotmányos védelemről éppúgy, mint a sajtószabadságról és a bíróságok függetlenségéről.

Közelről, magyar családja életén keresztül kísérhette figyelemmel a rendszerváltást és az azóta is zajló társadalmi folyamatokat. Hogyan érintette?

Szerintem a társadalomnak legalább a fele sokkal jobban él, mint 1989-ben. Nemrég rácsodálkozhattam, hogy Füreden, a borfesztiválon embertömegek sétálgatnak és kóstolgatják a bort – ez is azt jelzi, hogy sokkal nagyobb a jólét és a szabadság. Igaz, Füred például nagy haszonélvezője az uniós pénzeknek. De nem hallgathatjuk el, hogy sok magyar kimarad mindebből.

Nyilván az ön figyelmét sem kerülték el a népszavazásra buzdító óriásplakátok.

Minden politikus valahogy kinyilvánítja a véleményét. De mindenképpen le kell szögeznünk: zéró az esélye annak, hogy Brüsszel rákényszerítheti Magyarországot vagy más országot, hogy menekülteket fogadjon be.

Évekig képviselő és pártvezér is volt Kanadában. Miért hagyott fel a politizálással?

Mivel demokráciapárti vagyok, tudomásul vettem, hogy a kanadai emberek anno nem az én pártomat választották az ország vezetésére. Józan ember ezek után nem politizál többet. Nemcsak Kanadában, Magyarországon sem tervezek efféle tevékenységet. A CEU amúgy sem politikai, sőt nem is civil szervezet, hanem egyetem, amelynek az oktatásra kell fókuszálnia.

Eddigi három regénye önéletrajzi ihletésű. Mostani, budapesti életéből mely epizódokat vetné szívesen papírra?

Nálam leginkább akkor kerül szóba a regényírás, ha másképpen nem tudom elmondani, ami a fejemben van – sem esszében, sem költészetben. Egyelőre nem vagyok ilyen állapotban. Akkor írok, ha valami majd például nagyon fájdalmas lesz, nehezen élem meg, és ki akarom adni magamból, vagy épphogy nagyon pozitív élményből kiindulva. Régóta biztatnak a hozzám közel állók, hogy írjak politikai regényt, hiszen a politika az embert a legbizarrabb, legizgalmasabb, legviccesebb és legkellemetlenebb helyzetekbe tudja sodorni.

Mi volt a legbizarrabb élménye politikai pályafutása során?

Kanadában könnyen megesik, hogy felkel az ember az ország déli részén, majd tizenegy órát repül, hogy egy északi, 75 fős településen beszélgessen a potenciális választókkal. Az utolsó néhány órát már teljes sötétségben, lakatlan vidékek fölött teszi meg a gép, majd amikor leszáll, az eszkimók orrösszedörzsöléssel üdvözlik. Aztán ismét néhány óra repülés következik, és máris Vancouverben, egy szikh templomban találom magam, ahová csak narancssárga sállal a fejemen léphetek be. És ez egyetlen nap alatt történik, miközben ki sem tettem a lábam Kanadából. Magyarország legalább kisebb, de ugyanolyan sokszínű és érdekes.

G. TÓTH ILDA