Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a múlt héten az adórendszer módosítását javasolta a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése érdekében. A javaslat számos érdemi részlete egyelőre nem ismert, de annyi biztos, hogy növelné a legmagasabb keresetű, illetve legvagyonosabb társadalmi réteg adóterheit.

Ezt hivatott kifejezni a párt két új szlogenje: a „Tegyünk igazságot!” és a „Fizessenek a gazdagok!”. Utóbbi Seres Lászlóban a totalitariánus diktatúrák rémképét idézte fel. Szerinte ugyanis az efféle „életveszélyes” szlogenek – és amit kifejeznek: a magasabb jövedelmű, vagyonosabb rétegek fokozottabb közteherviselésének a szorgalmazása – „teljesen szükségszerűen a Gulághoz, az ávóhoz, a kuláklistához, az ÁVH kulákverő csoportjaihoz, a padlássöpréshez” vezetnek.

Magyarországon jelentős hagyománya van annak, hogy jobboldali liberális értelmiségiek, közírók és közgazdászok igen szerény egyenlősítő törekvéseket is „felelőtlen hadoválásnak” bélyegeznek – ahelyett, hogy érdemben vitatkoznának velük. Az egyenlősítő törekvések ellen alkalmazott másik hasonló technika, amikor azokat a magukat kommunistának hazudó rezsimekkel (illetve ezek kudarcával és rémtetteivel) igyekeznek lejáratni. Hasonló logika szerint nevezte például Bokros Lajos „kommunistának” az LMP-t a párt 2010-es programjában foglalt megfontolt szociáldemokrata javaslatok miatt, és így lett a gazdagok adóterhének a növeléséről szóló szlogen „rákosista elmebaj” Seres László gondolatmenetében.

Ezzel az érveléssel két súlyos probléma van. Egyrészt, ha a gazdagok adóterheinek a növelését követelő szlogentől egy gondolatmenet mindjárt a Rákos-rendszerhez és a Gulágig jut el, akkor nem csupán indokolatlanul nagyot ugrott gondolatban, hanem rossz irányba indult el. Amiről ugyanis a szó van – ha a szlogenek stílusa helyett azok társadalompolitikai üzenetére figyelünk – az a progresszív jövedelem- és vagyonadón keresztül finanszírozott egyenlősítő újraelosztás, ami a II. világháború utáni kapitalista demokráciák általános jellemzője (a szovjet típusú társadalmi berendezkedésnek viszont nem ez volt a megkülönböztető jegye). Történeti eredményei pedig azok a kiterjedt, univerzalisztikus észak-európai jóléti államok, amelyekben a jövedelmi egyenlőtlenségek kordában tartása együtt jár a demokratikus intézmények és az emberi jogi garanciák kiemelkedően magas minőségével, és azon kívül, hogy tipikusan ezekben az országokban a legboldogabbak az emberek, a versenyképességi rangsorokon is igen jól szerepelnek.

Másrészt, igen idétlen dolog az „osztálygyűlölet” vagy az „osztályharc” veszélyeit felemlegetni azzal az MSZP-vel kapcsolatban, amelynek semmiféle tartalmi vagy ideológiai kapcsolata nincs semmiféle szocializmussal vagy kommunizmussal. Sokatmondó, hogy – ahogy Scheiring Gábor nemrég emlékeztetett rá – egy 2009-es felmérésben a közvélemény jelentős többsége szerint az MSZP elsősorban a társadalmi elitet képviselte, amikor kormányon volt. Az sem véletlen, hogy még az MSZP-s politikusoktól megszokotthoz képest baloldalias hangot megütő Botka László is legfeljebb John Rawlsra – egy liberális politikai filozófusra – hivatkozott a programjában. Az MSZP az 1990-es években a privatizáció és a szabadversenyes kapitalizmusra való minél teljesebb áttérés híve volt; amikor a párt legutóbb kormányon volt, a társadalombiztosítás részleges privatizációja volt az egyik fő programja; jelentősen csökkentette a tartós munkanélküliek számára elérhető jövedelempótló támogatás összegét (az arra való jogosultságot pedig szigorú közmunka-kötelezettséghez kötötte), és csökkentette a személyi jövedelemadó progresszivitását is. Sőt, egészen eddig még a többkulcsos szja visszaállítását is csak úgy merték felvetni, hogy az még a legmagasabb jövedelműek esetében se járjon az akkori 16%-nál magasabb adókulccsal.

Van Seres érvelésének néhány olyan további eleme, amire azért is indokolt kitérni, mivel azok nem csupán a liberalizmus magyarországi félreértésére, hanem olyan nagy hatalmú kormánypárti politikusok világnézetére is jellemzőek, mint például Matolcsy György vagy Orbán Viktor.

Az egyik ilyen félreértés, hogy az igazságosabb közteherviselés követelése az „irigységre” épül, ahogy Seres László állítja. Hasonlóképpen látja ezt Matolcsy György jegybank elnök is, aki szerint „a szavazók irigysége” miatt képtelenek az Európai Unió nyugati államai szakítani a többkulcsos adóval, és Orbán Viktor is az „irigység kultúrájában” találta meg „a kommunizmus” hagyatékát. Ezt Seres azzal egészíti ki, hogy az MSZP szerinte „eléggé le is nézi” a társadalom szegényebb rétegeit, amikor „a legalantasabb ösztöneikre” apellál. Valójában azonban azok nézik le a szegénységben élőket – illetve az egész magyar társadalmat, amely nagy többségben egyetért azzal, hogy a kormányzatnak csökkentenie kellene a jövedelemegyenlőtlenségeket –  akik el sem tudják képzelni, hogy valaki nem „irigységből”, hanem például az igazságérzete vagy a szolidaritás miatt támogatná a gazdagabbak közteherviselésének a növelését; vagy éppen annak belátása miatt, hogy az elszabaduló egyenlőtlenségekkel együtt járó gazdasági és társadalmi problémák miatt lényegében mindenkinek rosszabb az egyenlőtlenebb társadalmakban.

A következő félreértés az, ha az egyenlősítő újraelosztás növelésére irányuló javaslatokat „a siker, a tudás és a teljesítmény elleni hisztériakampánynak” tekintjük. Seres Lászlónak abban igaza van, hogy az újraelosztás általános kérdéseitől külön kezelendő az államilag szervezett korrupció haszonélvezőinek az elszámoltatása. Abban téved azonban, hogy csak a jogszerűtlenül szerzett vagyonok és jövedelmek esetében lehet igazolt a fokozott adóztatás, és ha valaki „tisztességesen megdolgozik” azért, amije van, „gondolkodik, kreatívan ötletel, ergo teljes joggal gazdagszik”, akkor nem.

Emögött a félreértés mögött részben a meritokrácia mítosza rejlik, vagyis az a hiedelem, hogy a jövedelemi és vagyoni különbségek alapvető okai az érdem, a tehetség, az erőfeszítés és a teljesítmény különbségei. Hasonló szellemben nyilatkozott Orbán Viktor is, amikor azt mondta, „a vagyoni különbségeket motiváló erőnek kell tekinteni, és nem mesterséges csökkentésükre kell törekedni”.

A magyar társadalom – illetve általában a kortárs kapitalista társadalmak – működésének a súlyos félreértéséről tesz azonban tanúbizonyságot mindenki, aki az egyenlősítő újraelosztástól és a jóléti államtól félti a társadalmi mobilitás teljesítményarányos lehetőségét, és az ily módon („tisztességes munkával”, „gondolkodással” vagy „kreatív ötletekkel”) kiérdemelt előrejutást – nem pedig azok hiányától. Sokkal messzebb jutunk a társadalmi egyenlőtlenségek természetének a megértésében, ha tekintetbe vesszük, hogy a „tudás és a teljesítmény” – vagyis a kulturális tőke és az általa lehetővé tett munkavégzés – különbségei nem csupán okai, hanem következményei is az egyenlőtlenségeknek.

Ahhoz, hogy Magyarországon mindenkinek lehetősége legyen „tisztességes munkával” megélni és kibontakoztatnia a tehetségét, jelenleg egyszerre van szükség az alacsony keresetűek – nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően magas – adóterhének a csökkentésére, valamint az oktatásra, bölcsődei és óvodai ellátásra, és korai fejlesztésre fordított kiadások növelésére (és a kiadások igazságosabb elosztására). Mindezt pedig kézenfekvő legalább részben a magasabb jövedelműek és a vagyonosok – nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően alacsony – adóterheinek a növeléséből finanszírozni.

Botka Lászlónak tehát igaza van abban, hogy „a közelmúlt baloldali politikájánál messzebbre tekintő egyenlőségelvű politikára van szükség”. Sőt, inkább az a probléma Botka javaslatával, hogy nem megy elég messzire. Az MSZP – ismét csak, a választott szlogentől eltekintve – továbbra is túl óvatos az egyenlősítő újraelosztással kapcsolatban: így például a legutóbbi bejelentett adóügyi javaslatukban is minden bizonnyal indokolatlanul szűken határozták meg azoknak „a gazdagoknak” a körét, akiktől a jelenlegi körülmények között fokozott közteherviselés volna elvárható, ráadásul anélkül, hogy akár a vállalatok adóterheinek a növelését, akár a családi adókedvezmény átalakítását, akár az örökösödési adó vagy egy szélesebb körű ingatlanadó kérdését felvetették volna.

Súlyos probléma továbbá, hogy a párt a javaslat bejelentését megelőzően elmulasztotta azt konkrétan kidolgozni és háttérszámításokkal alátámasztani. Pedig társadalompolitikai szempontból ma nem az a kérdés, hogy indokolt-e méltányosabban elosztani az adóterheket, hanem az, hogy ennek során miként lehet összehangolni számos fontos (és részben egymásnak ellentmondó) társadalmi célt: az egyenlőtlenségek csökkentését és az adóbevételek szükséges mértékének a biztosítását, de az adminisztrációs terhek, a behajtás költségeinek, a jövedelemeltitkolás, valamint a kedvezőtlen munkakínálati és -keresleti hatások minimalizálását is. Így, hogy az MSZP mindeddig csak két szlogennel és néhány olyan kerek számmal állt elő (1 millió forint feletti keresetek; 100 millió forint feletti vagyon), amelyeket nyilvánvalóan nem szakpolitikai, hanem kommunikációs megfontolásokból választottak ki, nehéz komolyan venni a javaslatukat.

A hitelességet azonban ennél is súlyosabban kérdőjelezi meg az MSZP korábbi és jelenlegi politikája. Égető szükség volna egy új, bátrabb egyenlőségelvű politikára az ellenzéki oldalon – de lehet-e ennek hiteles képviselője az párt, amelyik kormányon nem ezt képviselte, és amelynek az önkormányzati vezetői többnyire ma sem ezt képviselik a gyakorlatban?