„Mészáros Lőrinc nem Magyarország felvásárlásával tölti a napjait. Mészáros Lőrinc befektetései nem kötődnek az Orbán családhoz. Mészáros Lőrinc a befektetéseiről és azok módjáról Ő maga dönt. Mészáros Lőrinc nem stróman és nincs strómanja.” Az így összefoglalt alternatív valóságra hivatkozva követelt helyreigazítást lapunktól a felcsúti polgármester, ám keresetét a bíróság elutasította. A Mark Zuckerbergnél okosabb gázszerelőnek ugyanis arra már nem volt elég a tudománya, hogy a szerkesztőséget nevezze meg alperesként, holott e törvényi előírásra az első téves beadvány után a bíróság külön felhívta a figyelmét, sőt tíz napot is adott a hiba kijavítására. Hogy most mégis önként idemásoltuk Magyarország leggyorsabban gazdagodó emberének dölyfös kinyilatkoztatását, annak az az oka, hogy keresve sem találhattunk volna jobb beharangozót a kormányfő földijének soros bizniszét feltáró cikkünkhöz: a milliárdos szaki nyugodtan megkaphatja a legendás filmbéli Bala becenevet, hiszen szállodái mellé a parti kempingeket üzemeltető cég megszerzésével tényleg övé a fél Balaton.

És ha már az övé, nyilván magának is építi a milliárdos fejlesztési támogatásokból, nem pedig azért, mert Orbán Viktornak és békés keresztény híveinek viszket a tenyerük. Pedig

a miniszterelnök esetében a szólás mindkét változatával érdemes kalkulálni: sok pénzt kap és nagyon pofozhatnékja van egyszerre.

S a már-már nyílt uszítást sem tartja túl nagy árnak, hogy elterelje a figyelmet a különféle végtagokkal elkövetett pénzlenyúlásról. A saját láb és a viszkető tenyér után Hazárdnak rendületlenül című cikkünk a félkarú rablók világába kalauzol, ahol néhány hűbérúr, elsősorban

Andy Vajna szedi le a milliárdos sápot. Offline után hamarosan az online kaszinókból is – és természetesen offshore.

Nehogy véletlenül is kiderüljön, valójában kihez ömlik a lé az adóparadicsomokból.

Sokkal nehezebb viszont elképzelni, mi hasznot remél Orbán abból, hogy viszket a másik tenyere is, amivel már-már polgárháborút vezényel az országban, s mániákus hadviselést folytat a világ ellen. Fókuszban rovatunkban nem találunk épelméjű magyarázatot a Magyarország maradék reputációját felemésztő rombolásra, s azt prognosztizáljuk, hogy Brüsszel egyelőre nem lesz képes megállítani a Fideszt és vezérét, a Trump-adminisztrációnak viszont bizarr külpolitikai fordulatként akár sikerülhet meghátrálásra kényszerítenie a CEU ügyében. Bár a csatározásban erőt meríthet a hírből, hogy török elvbarátja, Tayyip Erdogan teljhatalmat kapott az elnöki rendszert szentesítő, nem mellesleg csalásgyanús népszavazáson.

A megfélemlítésben Magyarország szerencsére még nem jutott el a török szintre, de már a magyar tüntetők sem ússzák meg bilincs nélkül az ártatlan festékdobálást sem. A magyar civil társadalom tudja, hogy reménytelen a küzdelme, de legalább megpróbálta, vélekedik interjúnkban Ferge Zsuzsa a CEU megmentésére szervezett megmozdulásokról. Kemény István író viszont még sötétebb képet fest a jövőnkről: a rendszerváltás idején befelé bulizgattunk a szabadságba, most kifelé bulizgatunk belőle. Akkor szövetséges volt a nagyvilág, most sikerült ellenséggé tenni. Viszont a forradalmat szükséges rossznak tartja arra az esetre, ha a hatalom elmegy a falig, és teljesen elveszti realitásérzékét. Mert szerinte a forradalomnak nincsenek választható fajtái, csak kimenetele: szerencsés, véres, békés, tragikus.