Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
Az egykori harcos antikommunista, emberi jogi ügyekben magát különösen érzékenynek mutató Orbán Viktor minapi kínai látogatása során nem csak azzal tette végérvényesen zárójelbe rendszerváltáskori elveit, hitvallását, hogy az 1989-es, vérbe fojtott diáklázadás helyszínén, a Tienanmen téren megkoszorúzta a kommunista hősök emlékművét. A látogatását összegző, a közmédiának adott interjújában általában véve is olyan elszántan állt ki a lelkiismereti, vallás- és sajtószabadságot látványosan sárba tipró pekingi hatalom mellett – felróva például, hogy egyesek megpróbálják kioktatni a kínai vezetést emberi jogokból –, mintha csak a gravitáció magától értetődő törvényszerűségeiről értekezne. Ha a kormányfő kicsit még megszeppentnek tűnt is, amikor Kínában olyan keleti nehézfiúk társaságában fürdőzött a kétes értékű sajtófigyelemben, mint Putyin orosz, Erdogan török vagy Lukasenko fehérorosz elnök, elmondhatja: munkája nagy részét elvégezte. Mint az Fókuszban rovatunkból kiderül,
némi üzlet reményében azt kínálta cserébe, ami Keleten a legnagyobb érték: a nyugati szövetségi rendszer gyengítését.
Ha ezért koszorúzni kellett, hát koszorúzott, ahogy korábban piszkos alku keretében az azeri baltás gyilkost is futni engedte. A kínai–magyar kapcsolatokat boncolgató címlapsztorink ugyanakkor arra is rávilágít, hogy Orbán Kína egészen másik arcával is megismerkedhetne, ha nemcsak a letelepedési kötvénnyel Nyugatra távozni akarók kegyeit keresné, hanem például a Magyarországon élő kínaiak közösségét. Sokat elárul, hogy ők, bár a boldogulásukat nálunk keresik, nem igazán vágynak a magyar állampolgárságra.
Oszkó Péter volt pénzügyminiszter Dosszié rovatunkban érthető magyarázatát adja, miért csak Keleten, az adott körülmények között lehetett sikerrel alkalmazni azt az ázsiai gazdasági modellt, amit Orbán követendő példaként állítana a szerinte hanyatló Nyugat elé. A válság gazdaságpolitikai tanulságairól lemaradt budapesti kormány Oszkó szerint harminc évvel ezelőtti recepteket próbálgat, a téves diagnózisból pedig téves terápia következik. Már ha a jelenlegi kurzust egyáltalán vezeti bármiféle elméleti megfontolás, s nem csak
a hatalomkoncentráció és a féktelen harácsolási vágy.
Utóbbi újabb ékes példáját mutatja be Gazdaság rovatunk: Tatabánya önkormányzata pályáztatás nélkül adta el a város főterét birtokló cég harmadát – na, kinek? – Mészáros Lőrincnek. Orbán barátja-strómanja így gyakorlatilag nulla kockázattal, 88 millió forintos befektetéssel lehet egy kétmilliárdos projekt, a majdani üvegpalota résztulajdonosa.
Nem véletlen, hogy a felcsúti polgármester éppúgy kerüli a nyilvánosságot, mint Habony Árpád. Aki, ha közpénzek közelébe kerül, szintén nem mond nemet. Azt azonban már kikéri magának, hogy akár ezért, akár azért, mert tanácsokat duruzsol a kormányfő fülébe, közszereplőnek minősítsék. Hogy hol húzódik a magánélethez, a képmáshoz való jog határa, azt Magyarország rovatunk elemzi. De sorra vettük a kormány alapította Nemzeti Közszolgálati Egyetem privilégiumait is. Merthogy ha létezik olyan felsőoktatási intézmény, amelynek valóban vannak kiváltságai, akkor az nem a kormány által Soros-egyetemnek nevezett CEU-ra, hanem az Orbán-egyetemre áll. Csoda-e ez, kérdezhetnénk naivan, egy olyan országban, ahol a kormány álciviljeit tömörítő CÖF félmilliárdos támogatását is a fogyasztóknak kell megfizetniük, történetesen épp a – Brüsszeltől „megvédendő” – rezsiszámlában.
