Dobszay János: Fekete tóban

Megmagyarázhatatlan, hogyan válhatott egy csapásra annyira kiszolgáltatottá a világ, hogy ha egy (két, három) ember (Trump, Putyin, Orbán) valami őrült ötlettel a fejében ébred, akkor azt akadály nélkül megvalósíthatja, tekintet nélkül annak végzetes következményeire. Az újabb világgazdasági válság kirobbanása leginkább olyan tényezőktől függ – derül ki Fókuszban rovatunk összeállításából –, hogy az amerikai elnök milyen lábbal kel ki az ágyából, s Kínát vagy – mint újabban – a német autógyárakat támad kedve megleckéztetni. Ne fessük a pillangóhatást a falra, de könnyen lehet, hogy a Fed volt elnöke által mondottak önmagát beteljesítő jóslatként már a közeljövőben átalakítják a világot! Ben Bernanke szerint ugyanis

a gazdasági növekedés nem meghal, hanem meggyilkolják.

Orbán Viktor persze szentül hiszi, hogy a széllel szemben is lehet. Szerinte létezik sajátos magyar út, amely megvédi a világ bajaitól e lángoktól ölelt kis országot, nevezzék bár illiberális demokráciának, régi vágású kereszténydemokráciának vagy – az aktuális terminológiával – a „keresztény szabadság” kicsiny szigetének a népek tengerén. Utóbbi fogalmi kavalkádban Magyarország rovatunk cikke próbál rendet vágni,

ha van egyáltalán rendszer a kormányfő által használt öndefiníciókban.

Fél évszázaddal az után, hogy Rákosi Mátyás az MKP funkcionáriusainak értekezletén kiadta a „Tied az ország, magadnak építed” jelszót, nekünk, vagy legalábbis a mi pénzünkből épül-szépül a Fertő tó magyarországi partszakasza. Mi tagadás, ráfért a nyolcvanas évek állapotát konzerváló környezetre az alapos újratervezés, hogy ne mondhassa senki, az osztrák szomszéd füve mennyivel zöldebb. Kételyeket csak az ébreszthet az állami gigaberuházással kapcsolatban, hogy – mint címlapsztorinkból kiderül – a program mögött az a Magyar Turisztikai Ügynökség áll, amelynek döntéseiben meghatározó szerepe van Orbán Viktor lányának, Ráhelnek. Hogy a divatszakma után most a Fertő–Hanság megmentőjeként feltűnő felcsúti Baywatch-lány nem teljesen önzetlen szereplő a történetben, azt a Balaton-part NER-oligarchák általi bekebelezése mellett az is mutatja, hogy a férjéhez,

Tiborcz Istvánhoz közeli üzleti körök emberei már megjelentek a kertek alatt.

A családtagok helyzetbe hozásának, a nepotizmusnak az iskolapéldáját mutatja be Szellem rovatunk Alom a fájától című cikke is: Napóleon még távoli rokonait is fontos pozíciókhoz juttatta. Szintén ez a rovatunk ír arról a kormányzati törekvésről, amely – a tudomány mai állásával dacolva – azt igyekszik bizonyítani, hogy igenis van alapja a magyarok hun eredetének, szemben a „halzsíros” finnugor rokonsággal. E szerint a kérdés csak az, a magyarok származnak-e a hunoktól vagy fordítva. Arra pedig, hogy ki vagy mi a magyar, Kövér László adott pontos meghatározást a napokban. Semmiképp sem rút szibarita váz (fulladjon meg Berzsenyi is, lehetőleg máma még), s az is csak szükséges, de nem elégséges feltétel, hogy az illető a magyart anyanyelveként használja. Az igaz magyar arról ismerszik meg, hogy három-négy gyermeke van, kik aztán további 9–16 unokával gyarapítják a magunkfajtát (amely kritérium mindössze a magyarok 93 százalékát zárja ki a nemzet fogalmából). Efféle politikai megrendelést – még ha volna is rá házelnöki igény – egyelőre a magyar parlament sem tud teljesíteni. Pedig igencsak messze áll attól a szerepfelfogástól, amelyet – Churchillt idézve – Békesi László is vall (a Magyarország pénzügyeit két kritikus időszakban irányító szakemberrel Dosszié rovatunkban olvasható interjú): a parlament arra való, hogy pokollá tegye a kormány életét.

A szerző a HVG vezető szerkesztője