A kabuli események nyomán az ott élő, dolgozó, gyereket nevelő emberek jövője alig pár nap leforgása alatt úgy vált a korábbinál is bizonytalanabbá, hogy az ország már évtizedek óta, időről-időre háborús zónának számít. Honnan lesz holnapra kenyér annak, aki Kabul belvárosában él? Hogyan tudnak kommunikálni az ott élők a külvilággal? Mire számítanak a táliboktól?

Egy olyan, Magyarországon élő afgán nővel beszéltünk, akinek családja most is Kabulban él és napjaik rettegésben telnek.

A 47 éves Mary Mozarafy Kabulban született, jogot és politológiát tanult a kabuli egyetemen, végül ügyvédként fejezte be afganisztáni pályafutását. Hamarosan kiderült, hogy ezek nem biztonságos pozíciók nőként abban az Afganisztánban, ahol ugyan nem a tálibok voltak ekkor uralmon, de befolyásuk végig érezhető volt. Egy ügy kapcsán a családja veszélybe került, ekkor döntött úgy, hogy elhagyja az országot.

2013-ban Pakisztánba menekült, aztán egy évvel később, az akkor még kisebb forgalmú menekültútvonalon át jutott el Magyarországra. Először a bicskei táborban élt, azt mondja, akkoriban nem gördítettek olyan akadályokat a menekültek elé, mint később, ezért ő 3–4 hónap alatt megkapta az állandó tartózkodási engedélyt és el tudott kezdeni dolgozni. Így szépen-lassan sikerült megteremtenie a körülményeket egy önálló élethez, sőt még egy menekült nőket segítő szervezetet is létrehozott She 4 She néven 2017-ben.

„Amikor az Egyesült Államok és a tálibok között megállapodás született, már tudtuk, hogy vissza fognak térni, csak idő kérdése” – válaszolta Mary arra a kérdésre, hogy mikor fogták fel, hogy Afganisztánban újra a tálib rezsim fog uralkodni. A családja nagyrészt Kabulban maradt, ott él nagybátyja családja, akik felnevelték és nővére is. Nem sok hírt kap róluk, mert az afgán fővárosban ha van is most internet, akkor is nagyon lassú és sokszor elmegy az áram is, így leginkább csak csetelni és hangüzeneteket küldeni tudnak egymásnak. Bár az élelmiszerüzletek nyitva vannak, rokonai nem nagyon mernek kimenni az utcára. „A drágább üzleteket már szombaton kirabolták, nem is nagyon lehet tudni, hogy aki a bolt előtt áll, az őrzi, vagy épp segít kirabolni az üzletet” – mondja a nő.

Amikor arról kérdezzük, számít-e ő, vagy a családja arra, hogy a hatalomátvétel után egyfajta konszolidációba kezdenek a tálibok, egyértelműen nemmel válaszol. „20 évvel ezelőtt láttuk, hogy mire képesek, megtanultuk a leckét. Sokan mindent elvesztettünk akkoriban” – véli Mary. Arra a felvetésünkre, hogy többek szerint akármilyen brutális eszközöket használnak is időnként a tálibok, nehezen vitatható, hogy ahol ők uralkodnak, ott rend van, így reagált: „Ezt nem tudom megerősíteni vagy cáfolni és tartományonként, de akár településenként is változó lehet. Vannak tálib vezetők, akik követik feljebbvalóik utasításait és vannak, akik a saját szakállukra dolgoznak és kegyetlenkednek mindenféle ellenőrzés és korlátok nélkül. Vidéken az emberek jóval egyszerűbb körülmények között élnek, nincs magasabb szintű oktatás, a nők pedig sok helyen egyáltalán nem járnak iskolába. Az elzárt kis falvakban, ahol ennek fel sem merül a lehetősége, ott igényük sincs rá, de Kabulban, ahol sok a szakember, ahol sok világlátott ember lakik, egész más a helyzet. Az én példám csak egy a sok közül, de a fővárosban rengeteg szakképzett nő dolgozott eddig a szakmájában. Jó részüknek esélyük sem lesz ezt folytatni ebben az új valóságban” – véli az afgán nő.

Arra, hogy mit vár a magyar kormánytól és a nemzetközi közösségtől a mostani helyzetben, Mary egyértelmű üzenetet fogalmaz meg: “Ne ismerjék el a tálib rezsimet! Ezt a rendszert az afgánok jó része nem támogatja. A magyar kormánytól pedig azt kérem, engedjék be az Afganisztánból érkező menekülteket, mert közvetlen életveszély miatt hagyták el az otthonukat”. Bár Mary megkapta a magyar állampolgárságot, ha hazája egyszer újra biztonságos hely lesz, mindenképp szeretne visszatérni Afganisztánba a családjához.

Afgán diákok a nők és társadalmi nemek mesterképzés első osztályának diplomaosztó ünnepségén Kabulban 2017. november 5-én

AFP