Az Európai Unió úgy van megalkotva, hogy minél kisebb egy tagállam, relatíve annál nagyobb képviselet jut politikusainak a döntéshozatalban, és minél szegényebb, annál több központi forrásra jogosult. Ehhez képest történelmi teljesítmény, amit Orbán Viktor elért, nevezetesen, hogy Magyarország beleszólása az uniós folyamatokba a méretéhez, közösségi támogatása pedig a rászorultságához képest is akkorát csökkent, hogy a Holdról is látszik.
A nyíltan Putyin-barát kormány vétólehetőségeit a többi tagállam kicselezi, hasonló okból a kormánypárt európai parlamenti képviselőiből egyetlen számottevő frakció sem kér, a brüsszeli pénzek fájdalmasan nagy részét pedig visszatartják, mert a Fidesz amúgy is ellopná a magyar állampolgároktól. Ilyen amortizált presztízzsel fordul rá a magyar kormány a jövő héten kezdődő féléves EU-elnökségére, amelyben azonban – mint az olykor túl-, máskor alábecsült, de valójában inkább adminisztratív szerepkör számos csínját-bínját elmagyarázó Fókuszban rovatunkból kiderül – mind Orbán hívei, mind ellenségei csalódni fognak: a magyar miniszterelnöknek ahogy eddig, ebben a funkcióban sem lesz módja tönkretenni vagy éppenséggel elfoglalni az európai integrációt.
Amíg viszont a következő hat hónapban Orbán el lesz foglalva Brüsszellel, idehaza felépülhetne mondjuk egy hazai baloldal. Magyarország rovatunk ismertet egy tanulságos kutatást, miszerint a magyar társadalom egyharmadát igenis meg lehetne szólítani egy tisztán – gazdasági és kulturális értelemben egyaránt – baloldali programmal, sőt egy további egyharmad is csak kulturálisan konzervatív, gazdasági szempontból inkább baloldali értékekhez húz. Vagyis – bármennyire szitokszóvá tette is a „baloldalt” vagy a „liberálist” a Fidesz az elmúlt években – a minapi választásokon nem a progresszív eszme, „csupán” a politikai felépítmény, magyarul az ideákat rosszul vagy sehogy sem képviselő pártok szenvedtek vereséget.
A netán újjáépülő baloldalnak persze érdemes figyelembe vennie a lapunkban közölt friss Medián-felmérést, amely közvetve alátámasztja azt a viszonylag új felismerést, miszerint Magyarország politikai térképe nem két-, hanem háromosztatú: ez ugyanis azt mutatja, hogy a rendszerszintű orbáni korrupció elítélésében a jobbközép Tisza Párt hívei a legkövetkezetesebbek. Az a tény persze, hogy a magyarok szemében általában is a korrupció lett 2024-re a második legnagyobb hazai probléma (rögtön az egészségügy használhatatlansága után), nem látszik zavarni a kormányt, naponta szolgáltat muníciót az össznépi düh táplálására. Gazdaság rovatunk e heti gyöngyszeme a témakörben egy bizonyos Stofa családról szól, amelynek tagjai egyidejűleg szolgálnak strómanként egy Ukrajnában hazaárulásért bebörtönzött politikus-vállalkozó számára, igazgatják a Magyar Nemzeti Bank vagyonügyeit, és üzletelnek a Matolcsy családdal privátban.
A bal-, illetve jobboldali populizmus persze korántsem magyar, pláne nem kelet-európai találmány. Bizonyság rá, hogy mindkettőt éppen csúcsra járatják Franciaországban: Világ rovatunk tudósít arról az öldöklő politikai kampányról, amelyben felelőtlen ígéretek özönével balról és jobbról fogják satuba Emmanuel Macron centrista-liberális kormányát. A választások váratlan kiírásával hazardírozó francia elnök esetleges veresége minden bizonnyal nagyobb káoszt tud generálni az EU-ban, mint Orbán, nagyságrendjében csak ahhoz foghatót, mint amilyet annak idején David Cameron brit kormányfő okozott a Brexit-népszavazás kiírásával. Meleg napok elé nézünk. A szó szoros értelmében is: Tech+Tudomány rovatunk számol be arról, milyen forróságot hoz az idei nyár Európára, amely a leggyorsabban melegedő kontinens. Ha Orbán igazán nagyot akarna alakítani a magyar elnökség idején, akkor az asztalra csapna, hogy az EU tegye első helyre a 2024–2029 közötti stratégiai menetrendjében a kímaváltozás elleni küzdelmet (amit, ugyancsak populista megfontolásból, eléggé el nem ítélhető módon hátrasoroltak). Olvasóinknak nem ajánljuk, hogy addig ne vegyenek levegőt.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
