Utazni nem kell, elég a net, hogy képeslapot küldhessen Timbuktuból

Timbuktu postahivatalának nincs ablaka, sem ajtaja. Nem is nagyon kell, hogy legyen. Az egyetlen berendezési tárgy az utcáról nyíló helyiségben egy szakadt asztal, amely mellé az egyetlen postás le tud ülni. Az át nem vett levelek, számlák és fizetési felszólítások egy másik szobában tornyosulnak. Az egykor szebb napokat látott, nehéz helyzetben lévő, szárazságok és áradások által egyaránt gyakran sújtott mali városban a postásnak az utóbbi időben szinte semmi dolga nem akadt, előfordult, hogy napokig ki sem nyitotta a hivatalát.

Aztán egyszer csak betoppant Ali Nialy, az egykori helyi idegenvezető, és feladott pár képeslapot. Nemsokára megint felbukkant, újabb képeslapokat hozott, és azóta ez rendszeresen így megy, egyre több lappal állít be. Ali ugyanis beindította a vállalkozását.

Társa Phil Paoletta, egy amerikai hosteltulajdonos Bamakóból, akivel közösen hozták létre a Postcards from Timbuktu internetes oldalt. A vállalkozás pont azt teszi, amit a nevében hirdet: az interneten felvett adatok alapján képeslapot küld bárkinek, bárhova – Timbuktuból. A fejlett világban sokan azt sem tudják, hol van a város, és milyen történelmi hagyományai vannak, de a névről egy egzotikus, csaknem mesebeli helyre asszociálnak, és vicces ötletnek tartják, hogy onnan küldhetnek lapot a barátaiknak – mintha ott jártak volna.

Paoletta 2015 januárjában éppen Bamakóban volt, amikor képeslapot kapott egy amerikai barátjától. Az internet és az e-mail korában ezen annyira meglepődött, hogy szöget ütött a fejébe: érdemes lenne ezzel valamit kezdeni. Akkor még nem tudta, hogy mit, de éppen összefutott Alival, aki munkát keresett. Timbuktuban ugyanis manapság szinte semmi lehetőség sincs a boldogulásra, gyakorlatilag csak az ENSZ helyi képviseletének vagy a segítő szervezeteknek lehet dolgozni.

A vállalkozás ma már tíz alkalmazottat foglalkoztat, akik az interneten leadott megrendelések alapján megírják, megcímezik és felbélyegzik a képeslapokat. Ali pedig rendszeresen felül a biciklijére, körbejárja a képeslapírókat, majd elteker a postahivatalba, hogy feladja a lapokat. A megrendelők képeslaponként 10 dollárt fizetnek Paolettának, ő pedig 6 dollárt juttat az alkalmazottainak. Ez elég jó pénznek számít Maliban, ahhoz képest pedig különösen, hogy egy-egy lap megírásával igazán nincs sok munka.

Hatféle képeslap közül lehet választani, akad köztük olyan, ahol tevét hajtanak a híres helyi mecset előtt, és olyan is, ahol egy fiú békejelet mutat a kezével egy mali ház bejáratánál. Még retró Timbuktu-látkép is küldhető. A lapra szánt üzenet megadásakor felhívják a figyelmet, hogy a képeslapíró nem fogja tudni aláírni a lapot, mert ő nem látja a megrendelő nevét, ezért azt külön kell megadni az üzenetben. De felveszik a rendelést akkor is, ha valaki névtelenül szeretne meglepetést okozni a címzettnek.

Mostanában már havonta 200 képeslapot ad fel a kis cég, s az igény egyre növekszik. Az interneten beérkező megrendeléseket Paoletta Bamakóban kapja meg, ő osztja le a munkát a timbuktui íróknak. A kitöltött lapoknak viszont Timbuktuból először vissza kell kerülniük Bamakóba, ami sokszor elég bonyolult és időigényes feladatot ad a helyi postának. Ha ez sikerül, akkor Bamakóból viszik tovább a küldeményeket külföldre.

A képeslapok általában két-három hét alatt érkeznek meg a címzetthez, de nem véletlenül válaszolják meg az internetes oldalon előre azt a kérdést, hogy: „Mit tegyek, ha négy hét múlva sem érkezik célba a megrendelésem?” A válasz: semmit, mert ha a levél elveszik – ami bizony előfordul időnként –, akkor újat próbálnak küldeni, de ezt már díjmentesen.