Záróra?

„Ti vagytok az igazi migráncsok, takarodjatok innen” – üvöltött át kedélyesen a minap egy britekből álló, rikoltozó csapatnak egy hagyományos értelemben szórakozni vágyó (sörrel a kezében hajnaltájt eldőlő) magyar vendég az egyik kocsma kirakatából a Dob utcai éjszakában. A külföldi turisták körében Budapest, sőt Magyarország egyik védjegyévé vált, újabban bulinegyednek nevezett városrészben, a pesti Erzsébetváros Nagykörúton belüli területén valóban elszabadulni látszik a széles jókedv – meg az indulatok. Az utcákon csoportokba verődő mulatozók bábeli zűrzavara, a házakban a legkülönfélébb napszakokban hazatérő, folyamatos zsezsgést okozó vendégsereg.  A VII. kerületben a nemzetközi helyzet fokozódik. Nem csoda, ha a média bő terjedelemben tudósított arról, hogy a helyiek már nem bírják tovább, és alulról szerveződve igyekeznek változást elérni: petícióznak, fórumot szerveznek, tüntetnek. A helyi ellenzék fölkarolta az ügyüket, és a legújabb híradások már arról szólnak (amit a HVG munkatársának az illetékesek is megerősítettek), hogy az eddig vonakodó kerületi vezetés beadja a derekát, és az éjszakai élet jóval szigorúbb szabályozását tervezi.

A Szimpla romkocsmában. Terjed az ingatlanbuli

Fülöp Máté

Mindezek alapján könnyen támadhat olyan benyomás, hogy a szituáció meglehetősen egyszerű: az egyik oldalon a nyugalmat akaró, igazukért küzdő lakók, a másikon a fékevesztett dorbézolók, a gátlástalan vendéglátósok és az érzéketlen hatóságok. A kép azonban árnyaltabb. A semmiből támadt, tizenöt év alatt hihetetlenül fölfutott kulturális és partiipar ma már jelentős bevételt termel az államkasszának. A Nemzetgazdasági Minisztérium számításai szerint évi 6,6 milliárd forintot, ám ebben nincs benne a nem VII. kerületi székhelyű, de ott tevékenységet végző cégek adója, valamint a beszállítók és a kapcsolódó szolgáltatások (a személyszállítástól a légi közlekedés növekedéséig) által termelt állami bevétel. És, nem mellesleg, az érintett vállalkozások 10-12 ezer embernek adnak munkát.

A gazdasági föllendülés nem hagyta érintetlenül magát a területet sem. Az ingatlanárak meredeken emelkedni kezdtek, az ingatlan.com tájékoztatása alapján jócskán a fővárosi (és a kerületi) átlagot meghaladó mértékben (lásd ábránkat). Az épületek állagában is komoly javulás figyelhető meg. Öncsaló az a sóhaj, amelyik a vigadozás előtti boldog békeidők után epekedik, valójában a kétezres éveket megelőző évtizedekben íródtak Erzsébetváros történetének legszomorúbb fejezetei.  A nyolcvanas–kilencvenes évek szociográfiájának kedvelt témája volt a belpesti településrészek elszlömösödése, a kutatók közvetlenül az ezredforduló előtt is azt állapíthatták meg, hogy például a VII. kerületi ingatlanállomány közel 60 százaléka 1955 előtt épült (szemben a budapesti 40 százalékos aránnyal), és ennek több mint 70 százaléka felújítatlan vagy felújíthatatlan állapotú, míg a lakások ötöde komfort nélküli vagy szükséglakás volt.

Rendőrök a Kazinczy utcában. Átalakuló bűnözés

Fülöp Máté

A közbiztonságot illetően is hasonló a tendencia. Ez nem csupán onnan tudható, hogy a helyi rendőrkapitányság évről évre közzétett beszámolója szerint a bűncselekménytípusok nagy részében folyamatosan csökken az elkövetések száma, hanem onnan is, hogy a bűnözés átstrukturálódott. A közvetlenül a lakosságot érintő betörések, besurranásos tolvajlások, rablások, kifosztások visszaszorultak vagy egyenesen elhanyagolható mértékűre zsugorodtak (autófeltörésből összesen 24-et regisztráltak 2016-ban). Elszaporodtak viszont az idegenforgalomhoz kötődő közbiztonsági problémák: a kábítószerrel való visszaélés, a kerítés, a prostitúció, a könnyű és súlyos testi sértések (azaz a részegek közötti bevált konfliktusrendezések, a verekedések). Józan ésszel a jelenség könnyen magyarázható: a zavartalan bűnözés gátját jelenti, ha nagy embertömeg tartózkodik az utcán. Ugyanakkor létezik egy kevésbé örömteli ok is: a lakásprivatizáció, a tudatos politikai és a spontán üzleti döntések, valamint a drágulás következtében a szegény, néha egyenesen deklasszálódott rétegek kiszorulása a város szívéből. Vagyis őket nem sikerült integrálni, hanem csak a gondokat a város, az ország más pontjaira tolni.

E pozitívumokat is sokan érzékelik – még a most tiltakozók közül is. A rendpártiak soraiban is vannak szép számmal olyanok, akik nem akarják megszüntetni a sajátos karaktert, nem tiltásokkal próbálnak operálni, és nem érzik helytállónak azt a sokszor fölbukkanó érvelést, hogy a lakók voltak itt előbb, a turisták és az őket kiszolgálók igazodjanak maradéktalanul hozzájuk. Ez a megközelítés nem veszi figyelembe egyfelől azt, hogy egy világváros, egy főváros nem mondhat le a turizmusról, amely többnyire a központokban koncentrálódik, másfelől pedig azt, hogy nemcsak turistákról van szó, hanem kikapcsolódni vágyó budapestiekről, köztük a fővárosi fiatalokról is. Egy városban eltérő igényeket kell összehangolni, a pihenés jogától a szórakozási lehetőségeken át az ipar, a kereskedelem vagy a közlekedés szempontjaiig, és minden igény nem elégíthető ki egyszerre azonos helyen és időpillanatban. Így volt ez már évszázadokkal korábban is: a nyugodt lakhatás primátusára építő retorika csorbát szenved akkor is, ha megvizsgáljuk a kerület hagyományait, történelmi funkcióit. A pesti városfalon kívül felhúzott Orczy-ház, a későbbi negyed magja egy zsibongó vásári világ volt, és a XIX. század második felében viharos gyorsasággal kiépülő Külső-Terézváros (a későbbi Erzsébetváros) szolgált otthonául megannyi mulatónak, fogadónak, szerkesztőségnek, kávéháznak, nyomdának vagy éppen az első telefonhírmondónak.

A nagyobb méretért kattintson!

hvg

A cikk eredetileg a HVG múlt heti számában jelent meg, az írás második részét - amelyik a szórakoztatóipar, a turizmus és a fizetővendéglátás szabályozatlanságával foglalkozik - holnap közöljük.