Áramlázadások Tbiliszi utcáin Az AES képviselője vitában a felhasználókkal © Paul Devlin: Power Trip

A grúziai (vagy ahogy a szovjet elnevezéstől elszakadva az ottaniak hívják: georgiai) áramszolgáltató vállalatot, a Talesi-t 1999-ben egy amerikai korporáció vette át, az AES. Nem tudták – stílszerűen szólva – mibe nyúlnak.

A következő évek ugyanis rémálomszerű küzdelmeket hoztak, minthogy a posztszovjet köztársaságban katasztrofális a fizetési morál. Az áramért egyszerűen nem fizetnek a használók. Részben azért, mert nem tudnak; alacsonyak a fizetések (a film készülte idején havi 15 és 75 dollár közöttiek), a nyugdíjak pedig olykor meg sem érkeznek; az esetenként 20-25 dolláros lakossági számlák vállalhatatlan terhet jelentenek. Részben viszont azért, mert a kommunizmus utáni gazdasági fordulatot nehezen követte a mentális fordulat, sokak számára egyszerűen nem értelmezhető, miért kellene a villanyáramért fizetni. Grúzia (Georgia) maffiokratikus viszonyai, az állami vállalatok és a kormány közti alkuk pedig tovább rontottak a helyzeten, a nagy cégek mintha kifejezetten sportot űznének a nem fizetésből.

A fiatal Paul Devlin 2003-as dokumentum-mozija már-már kalandfilmbe illő izgalmakat hoz. Az AES egy idő után lekapcsolja a hálózatról a nem fizetőket, sötétségbe borul Tbiliszi, zavargások törnek ki, és persze megrohamozzák a cég irodáit. Az AES a nagyvállalatokkal is szembeszáll: egy ízben a tbiliszi légi irányítást is lekapcsolják, mert a légitársaság tetemes összeggel lóg. Épp egy gép leszállásakor borul sötétségbe a reptér; a cég azonnal törleszt. Házfoglalókkal küzdenek: a családok egy, a nyolcvanas években félbe maradt lakótelepet foglaltak el, ahol az illegális vezetékrendszer életveszélyes kuszaságú. A lakókkal olyan alapvető dolgok létét kell elfogadtatni, mint a biztosíték, a fogyasztásmérő, a plomba.

Illegális vezetékek egy foglalt házon Kaotikus állapotok © Paul Devlin: Power Trip

A képlet látszólag így fest: a bátor amerikai és brit szakemberek                                                                                        dacolnak az anarchikus, félfeudális viszonyokkal és terjesztik a kapitalizmus és globalizmus ethoszát.

A felszín mögött azonban ott a sokkal összetettebb posztszovjet társadalmi valóság. A film plasztikusan, különböző szereplők szemszögéből láttatja az egész bonyolult helyzetet; párhuzamos szálai pedig a grúz média világába visznek.

Az „áramlázadások” közepette a grúziai média a híradóktól egészen a parodisztikus rajzfilmekig mindenütt az üggyel foglalkozik; Michael Scholey, az AES-Telasi ottani feje elsőszámú közellenség lesz, mások szemében viszont a demokrácia, a piacgazdaság védelmezője.

Leeka Basilaia oknyomozó újságírónő a „rezonőr”, vagyis az ő szavai helyezik el az egész történetet a georgiai politika és társadalom kontextusában. S kiderül, az áram-sztoriban nem az áramról van szó. A nyomorról, az állami cégek és a kormányzat összefonódásairól, a kéz-kezet mos politikájáról, az ellenzék elhallgattatásáról, egy fiatal televíziós újságíró meggyilkolásáról, aki éppen a hatalmi erőszak szervezetek és a csecsen terroristák kapcsolatait kutatja.

Aki végigvezet minket a pokoli történeten, a film narrátora, egy Piers Lewis nevű fiatalember. Afféle világutazóként éppen ezen a zűrös tájon, ennél az áramszolgáltatónál vállalt munkát. Mintha valamiféle szociológiai érdeklődésből csinálná végig az egészet. Része az eseményeknek - hiszen ő áll ki az utcára a tüntetők elé vitatkozni, ő kapcsoltatja le a hálózatról a fogyasztókat, ő megy és tárgyal a kormánnyal az állami cégek adósságairól - másrészt viszont folyamatosan véleményezi, kommentálja is a történteket.

Egyébként éppen ő volt az, aki „átszólt” amerikai barátjának, Paul Devlin filmesnek, fogjon kamerát és repüljön Tbiliszibe, mert valami elképesztőt lát. A fiatal filmes az elkövetkező években figyelemmel kísérte a grúziai áramháborút. Devlin nyilatkozta tavaly a BBC-nek:„Először megrémültem attól, amit az AES művelt. A film első változatában nagyon negatív szereplőkként tűnnek fel. Aztán kifaggattam Pierst arról, miért is kapcsolják le ezeket az embereket az elektromos hálózatról? Türelmesen elmagyarázta, azt kérdezte: ki fog fizetni? Mi nem fizethetünk helyettük. Ha ők most nem fizetnek, akkor az egész sokkal többe fog kerülni később. Olcsóbb fenntartani egy rendszert, mint mindig folyton újjáépíteni…”

Az AES Virginiában székelő amerikai vezérigazgatója is megszólal a filmben, s nem lehet nem észrevenni a háttérben Teréz anya fotóját a falon. Az AES-t vallásos emberek vezetik, s a profitéhséget felülírja valamiféle misszionárius-buzgalom; el kell vinni a piacgazdaság, a tisztes adok-veszek értékeit a világ legtávolabbi sarkaiba is. Itt a film izgalmas kérdéseket kezd feszegetni. Nem egy multicég ugyanis talán már rég alkukba bocsátkozott volna a hatalommal, idomulni próbált volna a helyi maffiokráciához. Az AES azonban – nem utolsó sorban döntésképes, helyi vezetőinek köszönhetően – valahogy hisz abban, hogy változtathat a viszonyokon és tisztességes magatartásra veheti rá a használókat is és a nagy állami fogyasztókat is. 

Ezen a ponton  jön azonban a csattanó, a negatív slusszpoén. A befektetők is megelégelik a szélmalomharcot, meg a helyi állami vezetés is. Az AES részvényesei visszavonulót fújnak, a grúziai villamosenergia-iparba és áramszolgáltatásba pedig benyomul - nem más, mint - egy orosz nagyvállalat.

A film itt akár tanulságokat is levonhatna; moralizálhatna afelett, hogyan lesz az egykori közvetlen hatalomból lassan gazdasági befolyásszerzés. Meg elmerenghetne a globális tőke és az egykori szovjet övezetben működő orosz nagyvállalatok kiszorítósdiján. Szerencsére a Power Trip nem téved erre a terepre. Megmarad annak, ami: tárgyszerű beszámolónak. A magyar nező legfeljebb azon morfondírozhat, az összeomló államszocializmus után milyen átalakulási "modellek" léteznek térségünkben és tőlünk jóval keletebbre, ahol az alapszolgáltatások is elérhetetlenek sokak számára. A film egy tbiliszi koncert képeivel ér véget. Miután az AES-Telasi megfáradt vezetőjét elbúcsúztatják kollegái és ősi szokás szerint helyi viseletbe öltöztetik, a zenekar arról énekel keserédes dalt, hogy nem akarnak semmi egyebet, csak, hogy égjen a villany. Ha áram van, úgy látszik tényleg minden van. De legalábbis elektromos gitár és némi átmeneti boldogságféle.