A sztori letér az egyenes útról, melyen hőseink is haladnak. Egyrészt az úton kannibálok vadásznak az emberekre, másrészt van néhány dolog, amit Cormac McCarthy, az eredeti történet írója meg akar osztani az olvasókkal, illetve a film nézőivel. A két főhős: apa (Viggo Mortensen), és fia (Kodi Smit-McPhee) minden útjukba eső házba betérnek, hátha találnak némi száraz élelmet, vagy egy dobozos üdítőt, bármit, amivel túlélhetik a tíz éve tartó agóniát, a lassú, de biztos apokalipszist, melyben teljességgel elpusztult a föld. A táj olyan sivár, mint a Magas Tátra, amikor a szélvihar legyalulta a fenyőállomány kétharmadát.

Az út titka többek között az, hogy nem 2029-re, tehát a közeli jövőbe teszi a civilizáció pusztulását: minden olyan, mintha napjainkban játszódna a történet, így fenyegetőbbnek érezzük az eseményeket. Nincsenek cyberpunk-szerű figurák, talán csak a kannibálok. A harc nem az olajért folyik (Mad Max), nem is a vízért (Waterworld) és nem is a Bibliáért (Éli könyve), hanem az ételért, a mindennapi betevőért. Az persze elgondolkodtató, hogy miért kell még így is, tíz éves bolyongás után úgy kinézni, hogy a főhősökről az jut eszünkbe, mintha erős ellenszélben Erőss Zsolt hegymászó reklámozná a Mountex hátizsákokat. Persze, A Gyűrűk Ura Aragornja még hajléktalanként is „jó pasi”, és legrosszabb esetben is Raszputyinra emlékeztetett. A csak néhány percre feltűnő feleség, Charlize Theron pedig nemcsak érzéki dívának tökéletes, hanem anyukának is eszményi – szóval, egy katasztrófamoziban a szuper Jackpot-mami már kicsit sok a jóból.

A regény afféle katasztrófagiccs, sok szánnivalóan gyenge mondattal, ilyen például „A bácsi a jókhoz tartozik?”. A könyv sikerének talán az lehet a titka, hogy McCarthy afféle new age-tanmesét csinált az apokalipszisből, popularizálta a világvégét, viszont ami a regényben zavaróan közhelyes, az a filmben kiválóan működik. Az út üzenete az, hogy vidd a fényt tovább, azaz őrizd meg magadban a szeretet, mert csak így győzheted le a rád leselkedő rosszat. A film nemcsak tájlíra, de a belső tájakat is bejárja, felmutatja, milyen az, amikor mindent elveszítünk: a világot, és azt a valakit is, aki a világot jelentette.

A mozi végén feltűnő jó családban nemcsak helyes gyerekek vannak, de még egy farkát csóváló kutya is, szóval telibe kaptuk a humanista giccset, annak ellenére, hogy az apokaliptikus művek jórészt pont a civilizáció hazugságaira, a mesterkélt humanizmusra mondanak nemet. Az út afféle kettő az egyben-film. A moziban viszont mindezek mégsem hatnak olyan zavaróan, mint egy könyvben.

John Hillcoat rendező rádásul nem egy nagyvárosi próféciát illusztrált, hanem megteremtette azt a tájat, mely leginkább kifejezi a magára maradt emberek lelki sivárságát, illetve gazdagságát. Hillcoat afféle klipet rendezett, minden beállítása tiszta költészet, nem véletlenül, hiszen olyan előadóknak forgatott videókat, mint a Depeche Mode, Nick Cave, vagy a Muse.

Poós Zoltán