Üstökössebességgel lett egyszerű graffitizőből műgyűjtők kedvencévé, majd pusztult bele hamarosan a sikerbe az ötven éve született fekete festő, Jean-Michel Basquiat, akire kiállítássorozattal emlékeznek Európában.
„Tizenhét éves korom óta a sztárságra készülök” – vallotta egy interjúban Jean-Michel Basquiat, az 1988-ban, mindössze 27 évesen elhunyt amerikai képzőművész (képünkön). Basquiat egyike volt azon keveseknek, akiknek az álma valóra vált. Rövid élete során nem akármilyen utat járt be: az utcán kallódó, graffitiző fekete tinédzserből szinte egy csapásra lett a legtrendibb New York-i galériák dédelgetett művésze. A falfirkák után új stílusban alkotott képei akár 25 ezer dollárt is kóstáltak, Andy Warhol kebelbarátja lett, és kezeslábas helyett Armani öltönyben festegetett. Az éppen ötven évvel ezelőtt született alkotó tiszteletére a napokban nyílt Baselben az első európai életmű-kiállítás, amely majd Párizsban folytatja körútját.
A mára felkapott, haitibeli és Puerto Ricó-i felmenőktől származó Basquiat az 1970-es évek derekán még Samo művésznéven, graffitiken üzengetett a New York-i házfalakon (a név a „régi nóta”-ként magyarítható, ám az eredetiben jóval vulgárisabb „same old shit” angol kifejezés rövidítése). De a középiskolából kimaradó, drogozó fekete srácot – aki az utcán saját készítésű képeslapjait és pólóit is árulta – alkotói buzgalma otthon sem hagyta nyugodni: albérletében az ajtófélfákra, ablakkeretekre, sőt volt, hogy bukósisakra is applikált műveket. Ez utóbbiakra hívta fel egy ismerőse a menő New York-i impresszárió, Diego Cortez figyelmét, s az ő révén tehette meg Basquiat a legnagyobb lépést: 1981-ben, másokkal együtt, egy Long Island-i galériában állíthatott ki. A kiállítás után írta meg Rene Ricard amerikai költő Basquiat-ról az őt a művészek közé befogadó híres méltatását az Artforum magazinban, amelyben „a tündöklő gyermeket” Jean Dubuffet, a hasonló stílusban alkotó kortárs francia festőóriás mellé helyezte.
Az ekkor alig 21 éves srácot a New York-i szcénában őstehetségnek kiáltották ki, és – mint egy cikkben írták – „a vadon termő növényt jelképesen üvegházba tették növekedni”. Első lépésként egy sohói műkereskedő, Annina Nosei galériájába került, aki felajánlotta neki – természetesen képekért cserébe –, hogy használja a pincéjét lakásnak és műteremnek. „Egy gyárban éreztem magam” – emlékezett a festő erre a korszakra 1985-ben a The New York Timesnak (melynek akkor a címlapján is szerepelt), hozzátéve, hogy egy olaszországi kiállítására például egy hét alatt nyolc képet kellett összeütnie. Pár hónap után annyira elege lett ebből Basquiat-nak, hogy több, megrendelésre készített képét megsemmisítette. „Sztár akartam lenni, nem pedig a galériások plüssállatkája” – nyilatkozta erről az akkoriban még a karrierje előtt álló Madonnával is találkozgató művész. Az óvatosabbá váló festőt azonban még így is majd szétszedték: 22 évesen ő volt a legfiatalabb alkotó, aki részt vehetett a neves Documentán, a kasseli nemzetközi képzőművészeti tárlaton.
Basquiat gyermekek és bennszülöttek rajzára emlékeztető jegyekkel, reklámfeliratokkal, áthúzásokkal és átfirkálásokkal jellemezhető, graffitis vonalvezetésű stílusát a műértők az 1970-es években jelentkező neoexpresszionizmussal rokonították. Ezt a tarkabarka, figurális stílust a mértani alakzatokat előtérbe helyező minimalizmusra, és az optikailag kevésbé látványos konceptualizmusra adott válaszként értelmezték. A színes bőrű fenegyerek abban különbözött stílustársaitól, hogy mindenkinél bátrabban kísérletezett: látszatra egybe nem illő dolgokat montázsolt össze, legyenek azok véget nem érő, egymás után hipnotikusan következő szavak vagy semmitmondónak tűnő használati tárgyak – elemezte Robert Farris Thompson amerikai művészettörténész, aki elsőként eredeztette a festő mitikus bennszülött formavilágát az afroatlanti hagyományból. A különböző együttesekben zenészként – például a Blondie amerikai formáció egyik videoklipjében – is felbukkant Basquiat dj-ként is különböző világokat mixelt össze: egyszerre trágárnak és mitikusnak ható szövegfoszlányokat, afrikai maszkokat és rajzfilmfigurákat.
„Megítélése még ma sem egyértelmű. Bár őstehetségét soha senki nem vonta kétségbe, de nem jutott nyugvópontra a vita, hogy sikerszériájában mennyi része volt a műkereskedelemnek, és mennyi az őt támogató Warholnak” – mondja a HVG-nek Sebők Zoltán művészettörténész. Az 1980-as évek elején egyébként a műkereskedők felkapták a graffitit, és Basquiat mellett más street art alkotókat is futtattak – a legismertebbek talán Keith Hering, Scot Borofsky és Kenichi (Ken) Hiratsuka.
Ami Warholt illeti, való igaz, hogy Basquiat karrierjének nagyon jót tett a vele való kapcsolat, az, hogy együtt alkotott és állíthatott ki a fiatalokat Factory (Gyár) nevű műtermében-műhelyében előszeretettel felkaroló művésszel. A legenda szerint az utcán ismerkedtek meg, amikor Warhol vásárolt néhány darabot a még képeslap- és pólóárusként tengődő Basquiat-tól. A fiatal srác ettől kezdve szorgalmasan látogatta műtermében a pop art atyját, később lakást is bérelt annak házában. Szakértők a Basquiat-képeken gyakran feltűnő márkaneveket és reklámszövegeket tartják mestere hatásának. A közös alkotásokon azonban a kritikusok inkább csak fanyalogtak, Warholt pedig külön is kárhoztatták, hogy „fehér művészként leigázza a fekete őstehetséget”. A polgárpukkasztó Basquiat 1984-ben – igaz, egy Warhol-képre való utalással – banánként ábrázolta mesterét, és azt nyilatkozta, hogy a hipochonder Warhol leginkább azzal hatott rá, hogy mindig tiszta alsónadrágot visel.
Az interjúkban egyébként is gyakran arrogáns fiatal festő és Warhol lassan elmérgesedő viszonyát a Factoryben is tevékeny Julian Schnabel festő-filmrendező Basquiat című, 1996-os mozijában meglehetősen kiretusálta: szerinte a mester csendesen eltűnt tanítványa életéből. A valóság ezzel szemben az volt, hogy Warholnak elege lett a súlyos drogfüggő Basquiat-ból – aki paranoiddá vált, és többeket meggyanúsított, hogy lopják a képeit a műterméből –, és letagadtatta magát előtte.
„A drogok – főként a heroin – hatására a festőnek elbizonytalanodott a keze, és már nem tudta megismételni a kezdeti sikereket” – mesél a leépülésről Sebők. Az életrajzírók szerint a hirtelen sztárolni kezdett tinédzser nem tudott megbirkózni a rá szakadt sikerrel. Akárhogyan is, Basquiat egy általa eredményesnek titulált elvonókúra után hunyt el – drogtúladagolásban. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy alkotásait egyre magasabban jegyezték: a legdrágább Basquiat-mű, egy cím nélküli festmény 2007-ben 14,6 millió dollárért kelt el. Hírneve pedig nemcsak kiállításokon terjed: a Reebok cég a napokban már másodjára dobott piacra egy, a festő jellegzetes motívumaival – például a koronával – díszített sportcipő-kollekciót.
Egy kiadós gombamérgezéssel indul François Ozon új filmje, a Ha megérkezik az ősz. A termékeny francia filmrendezővel az öregkori ráncok szépségéről, az Elemi ösztön nem múló vonzerejéről, egy szexi nagymamáról, egy pusztító családi vacsoráról és Nicole Kidman plasztikai beavatkozásairól is beszélgettünk.
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Látványosan távol tartotta magát a közel-keleti konfliktus értékelésétől Orbán Viktor. A kormányfőnek csak hazai használatra van mondása a fejleményekről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Megerősítették, hogy készek a kutatóhálózatról leválasztandó négy központ átvételére.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.
