Tetszett a cikk?

Palya Beát generációja egyik legsokoldalúbb énekesnőjeként tartják számon, aki épp oly otthonosan mozog a világ zenei színpadain, mint a rögtönzött honi pódiumokon. 2009-ben teltház előtt lépett fel a Carnegie Hallban, a 2007-es Rudolstadti Fesztiválon pedig a szervezők és közönség szerint is ő adta a legjobb koncertet. Interjú.

Palya Bea tizennyolc évesen, néptánctanárként járt először a Művészetek Völgyében, azóta minden évben visszatér. Az idén – immár másodszor – ő volt a Művészetek Hölgye: a Palya-udvarban amolyan fesztivál a fesztiválban program keretében adták egymásnak a kilincset rokonai, barátai, kollégái. 

Márta István felkérésén kívül mi késztette arra, hogy idén is elvállalja ezt az intenzív és alighanem fárasztó völgyjelenlétet? Mi a szellemi-lelki hozadéka?
 
Palya Bea: Nagyon nem szeretem a pátoszt, és most kifejezetten figyelnem kell arra, hogy elkerüljem, mert annyira erősen hatott az életünkre, ami Kapolcson történt. Tavaly baráti köreimből szedtem össze a stábtagokat, akik most már közös társaságba olvadnak. Laboratóriumnak hívom magunkat; olyan mintha tíz napban kikísérleteznénk egy olyan életet, amilyet mindannyian szeretnénk élni. Ez elsősorban nem az én napi négyszeri fellépésemről szólt, hanem közös alaprezgésekről.

Könnyen tudunk kapcsolódni egymáshoz, mert természetes, hogy meghallgatjuk a másikat, hogy odafigyelünk egymásra. Megteremtettünk egy olyan világot, amelyben folyton jönnek-mennek az emberek és sok esemény zajlik, mégsem fárasztó: ha jól engedjük magunkat bele, játékos partivá válik. Tavaly megzavart, hogy a sajtó és a közönség számára is mindig elérhető voltam. Idén ezt szabályoztuk: nyugodtabbak, bátrabbak, vidámabbak lettünk.

A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy eleve megtalálja az örömöt mindenben: örömorientált ember.

P. B.: Igen, tényleg szeretek és nagyon tudok örülni. Amivel mérjük az életet, amikre majd emlékezni fogunk nyolcvanéves korunkban, azok az öröm pillanatai. Kapolcs nagyon jó gyűjtőhely, valójában egy élménysokk. Azt is tanulni kell, hogyan lehet ennyi örömöt befogadni. Valahogy mintha nem arra kondicionálnánk magunkat, hogy megéljük belőle a lehető legtöbbet. Pedig az lenne a normális, hogy ahogy megpróbáljuk növelni a fájdalomküszöbünket, úgy megtanuljuk csökkenteni az örömküszöbünket. Hogy több jusson a nevetésből, a kedvességből, több vidámságban lehessen részünk. Egyik reggel például megosztottuk egymással az álmainkat. Voltunk vagy harmincan. Meg is jegyezte az egyik fiú, hogy mennyire jólestek neki a mosolygós gondolatok és a figyelem. Pedig csak annyi történt, hogy ha valakinek kérdése volt, feltehette, beszélhetett a vágyairól, a többiek meghallgatták, továbbgondolták, elmondták a véleményüket – ahogyan mindig történnie kellene.

Palya Bea
Imhof Iván

A „palyabeaság” tisztaságot, nyitottságot, szókimondó őszinteséget és valamiféle őserőt jelent. Helytálló ez a kép?

P. B.: Született rólam néhány hófehér kép, ami nem helytálló. Parasztlány vagyok, félcigány, aki színes, néha fekete és földszagú. Nem építettem az imidzsemet, sosem akartam valamilyen lenni. Ugyanakkor tudatosan álltam a médiához: 2007-ben kineveztek esélyegyenlőségi nagykövetnek, volt egy sajtórobbanás körülöttem, és el kellett gondolkodnom azon, hogyan fogalmazzak meg valamit úgy, hogy az pontos maradjon.

A színpadon eleve fehér vászon mindenki, abba belevetíti a néző-hallgató a saját fájdalmát, örömét: vagy angyalt csinál belőled, vagy ördögöt. A színpadi kép csonka, azt nem látják, amikor mondjuk mosogatok vagy éppen sírok. Hálás vagyok sok újságírónak, mert olyan kérdéseket tettek fel, melyek kapcsán kénytelen voltam definíciókat alkotni magamról. Ha nem így lett volna, leegyszerűsítettek és besoroltak volna valamilyen kategóriába. Akkor most mások szemében egyszerűen egy cigánylányka lennék, vagy egy népies, romantikus, esetleg patetikus valaki: egyik sem vagyok. Sokat foglalkoztam azzal, hogy lehetőleg hiteles képet kapjanak rólam. Ehhez kellett az a letisztultság is, amely a napi rendszeres írásból fakad. Olyan ez, mintha néznél egy tájat, és abból egyszer csak kidomborodnának bizonyos alakzatok. Valahogy így bukkantak fel a belső világom domborulatai is.

A zene nemzetközi nyelv, de a dalaiban a szövegek is nagyon fontosak. Akkor is kirajzolódnak azok a bizonyos lelki domborulatok, amikor külföldön lép fel és a közönség nem érti a szavakat? 

P. B.: Amerre járok, azt látom, hogy szeretik a koncertjeimet. Ha nem is értik a szöveget, érzik, hogy afféle lelki utas zenecsináló vagyok, és ezt szívesen fogadják. Ha azt és úgy tudom adni magamból, amit és ahogyan szeretnék, az sodorja a közönséget is.

Melyik fellépése a legemlékezetesebb?

P. B.: Sok emlékezetes koncertem volt, mindegyik másért. Mondhatnám akár a Carnegie Hall- vagy a legutóbbi MÜPA-belit is, de ha ki kell emelnem valamelyiket, a rudolstadti templomban adott koncertet említeném. Ahhoz fogható élményem kevés van, egy kezemen meg tudom számolni. Előttünk Charlie Mariano játszott, utánunk pedig egy örmény ember énekelt, úgy, hogy csorgott a könnyünk. Eleve sajátos hangulatot teremtett a templom, ahol a csend olyan mély, hogy minden apró neszt meg lehet hallani, viszont amikor belendültünk, tombolt a hallgatóság is.

Hamarosan megismerhetjük íróként is, októberben jelenik meg az első könyve. Abból mit tudhatunk meg önről?

P. B.: A világom sokkal tágabb, mint a színpadi létezés. Megmutatom, hogy az út, amin járok, hogyan kanyarog. Az egész életemre szinte már kínosan pontosan emlékszem, és leírtam a hozzám kapcsolódó történeteket. Miközben dolgoztam a könyvön, és éreztem, hogy mennyire jó nekifeszülni a papírnak és írni, szavakkal megfesteni egy embert, rájöttem, milyen gazdag is vagyok, mert ,,én ezt a sok szót mind elmondtam, ezt a sok könnyet mind elsírtam, ezt a sok nevetést mind elnevettem”.  Nekem kincseim vannak.

Melyeket művészként szétoszt…

P. B.: Persze. Mi mást is tehetnék velük? Egyébként nálam nem létezik művész és nem művész kategória. Csak alkotó ember van, és mindenki alkot valamit, ha mást nem, az életét. Egy család is alkotás, egy jól sikerült séta is az. Én történetesen előadó vagyok: látható, hallható, de nem ez a fontos, hanem az, hogy ne, vagy csak alig legyen különbség az énekes énem és bármi más között, ami szintén én vagyok.

Palya Beát legközelebb a Zsidó Nyári Fesztiválon láthatjuk-hallhatjuk. 2011.augusztus 30-án 1001 Szefárd Éjszaka című koncertjével lép fel Budapesten, a Dohány utcai zsinagógában.

L. Horváth Katalin

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!