Pontosabban Csikarnak és a Fradinak, Csikar-Fradi, ez a meccs legyen mondjuk 3-3. Csikar ugyanis megmaradt az MTK-ból, nagyjából örökre. Kezdetben vala az MTK. Ez sem igaz, a kezdetben Stern Sára volt, csodálatos, öreg barátnőm a Jókai térről, akinek, pont, mint az apámnak, személyes ismerőse volt a Csikar, a Csikar és Salamon Béla meg az MTK. Találkozgattak a Rozmaring presszóban. Márvány tejszínhabok a hűtőpult ragyogásában. Hibátlan, fekete bőrcipők. Feketék, mint a dupla. A Rozmaring maga volt az örökkévalóság.

Régóta bezárták.

Bezárták az örökkévalóságot, de még előtte szájíznek pár évre csináltak belőle gagyi játéktermet, hogy aztán azt is elnyelje nyomtalanul az idő.

Csak messziről lehet elkezdeni. Messziről fut neki a bácsi. És egyáltalán nem biztos, hogy eltalálja.

Géczi - Novák, Mátrai, Dalnoki - Juhász, Orosz - Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Örökre beleírták a fejembe, ha senki nem karcolta volna bele a sajtópáholy írópultjának bádogjába, akkor is. Fradistává válni. Ez már a saját döntésem volt. Meglátni és megszeretni. Az nagyjából elmondhatatlan, milyen volt ez a Fradi. 1965. június 16-án például harmadik meccset játszott a Manchester Uniteddel, a VVK elődöntéjében. Dalnoki helyén Horváth-tal.

Június 16. - az a Bloomsday. Ezen a napon játszódik James Joyce Ulyssese. Virág úr, azaz Mr. Bloom napja. Az íreknek. A magyaroknak Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál kivégzésének napját jelenti. Azaz jelentené, ha tudnának róla. Legalább is a  felnőtteknek.

Nekem viszont Karába János napja. Tökéletes balszélső, élete a szolgálat. Mindent tud a labdával, csak hát, sajnos vagy szerencsére, az úgynevezett belső hármas még a mindennél is többet. Tizennyolc gólt lő száztizenkilenc meccsen, átlag hét meccsenként egyet, nyilván nem egy nagy vaszizdasz. Tizennyolc gól és tízezer gólpassz. Néha a kis Fenyvesit teszik be helyette.

Elég rendes mezőnyfölényben a Fradi.

A meccset fél hatkor kezdték, forró nyári nap volt, negyed hétkor, azaz az első félidő 44. percében még nem kellett felkapcsolni a Népstadion világítását. Karába kapja meg a labdát, a pálya közepe felé húzódik. Még nem tudja, hogy egy lépéssel közelebb az élete legfontosabb pillanatához. “Valahogy éreztem, hogy nem kellene leadnom a labdát a csatároknak” - nyilatkozza negyvenöt évvel később.

Valahogy megérzed. “Középütt próbál valamit kicsikarni.” Próbálj lőni, Karába! - mondja a szpíker. Lövésre “szánod el” magad. “Karába lő... Gól, gól, gól, gól! Karába akkora gólt lőtt, hogy azt hittük, összedől a kapu.”

Emlékezni lehetetlen. Huszonöttől negyven méterig mindenre van adat, Karába például harmincra emlékszik. Harmincra, mert megírta a Népsport? Tehát az apám. A második félidőben aztán Karába ad még egy gólpasszt. “Hát, kedves hallgatóim, ezt a Fenyvesi-gólt félig-meddig Karába lőtte” - üvölti a mikrofonba Gulyás Gyula.

Én meg úgy emlékszem, hogy köd volt, szürkésfehér, hogy Poszeidón szürkésfehér ködöt bocsátott a Népstadionra, attól kellett tartani, hogy lefújják a meccset. Csendes, vattapuha ködben lőtte el Karába a labdát, és egy darabig nem is lehetett tudni, hogy gól, az csak úgy elterjedt, a gól híre a ködben, körbevitte Hermész a szárnyas sarujában, hogy ez lesz a britek fekete napja. Mindenfelé a csatamezőn eldobált páncélok, kelevézek.

Mikor sötétedik?

Nem tudsz utána járni. Nem beszélek senkinek a ködről, mert úgysem hinné el senki, nem hinné el senki Poszeidón csínytevését, nem hinné, hogy “útnak eredt a mezőn, süvitő gerelyek sürüjében / és odaért, ahol Aineiász meg a hős Akhileusz állt. /Ott azután nyomban ködöt árasztott a szemére /Péleidész Akhileusznak”.

Ködöt árasztott le az égből a Manchester Unitedre.

A fényképen nyoma sincs a ködnek.

Peter Dunne feltartott kézzel, mint aki megadja magát egy nagyobb erőnek. A labda helyét nézi. Pár évtizedet vár még, aztán egy interjúban elárulja, hogy farkasvakságban szenvedett. Hogy belenézett a fénybe, és azért nem látott Karába lövéséből semmit. Egy pár pillanatig nem tudta, hogy a kapujában a labda. Egy évet, ha töltött a Manchesterben. “Dunne was signed and became first choice in 1964/65 but was soon displaced by Gregg whom he’d replaced.”

Megpróbálok utánanézni. Fent van a neten az apám cikke, illusztrációként. Izzanak a telefonok, a komolyabb fejek már az utolsó tíz percben elkezdik leadni az anyagot a gépírónőknek. A fejek születnek, az írások lesznek, mondta mindig az apám. Állunk a folyosón, angol riporterek között. Jönnek az istenek, Charlton, Best, Dennis Law. Az apám megállítja Law-t, noteszt húz elő a zsebéből, kér nekem egy autogrammot. Valóságos óriás. Öltönyben van, a háta mögül dől valami fény, nem látom az arcát. Lehetetlen emlékezni.

Fent van az apám cikke a neten, de rossz a a felbontás, nem látom rendesen, mintha én is vak lennék, mint egy farkas. Vagy mint aki belenézett valami erős fénybe. Egy mondatot azért el tudok olvasni, elolvasom, mert segít a szokás, elolvasom az ilyenkor kötelező szerkezetet a cikk végén, az értékelésben. “P. Dunne a gólokról nem tehet.” Ezt a mondatot el tudtam olvasni mégis.

(A szerző író. Művei: A Semmi Könyvéből, A Huron tó, Elnézhető látkép, Zsidó vagy?, A tejszínről)